Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
a magyar nemesség a török hódoltságban 563 kincseiket, amelyek utóbb aztán — más rendházakéval, köztük az esztergomiéval és a pestiével együtt — Báthori András ecsedi várába kerültek.5 A nemes származású Kalmár János Szeged eleste (1543) után a közeli Makón — vélhetően rokonainál — talált menedékre, ahonnét csak akkor ment tovább Beregszászra, amikor 1552-ben a törökök a Maros-mentén is megvetették lábukat.6 Bár a menekülők vélhetőleg az egész királyi Magyarországot és Erdélyt elborították, a legvonzóbb menedékhelynek az a három nagy vár: Sziget, Eger és Gyula számított, amelynek katonasága a legnagyobb befolyással bút a hódoltság életére. Mivel az uralkodók és a nádor elsősorban ezek katonáinak adományozták el a megürült hódoltsági birtokokat,7 a megszállt területen érdekelt birtokosok száma e három várban szinte napról napra növekedett. Aki — akár katonaként, akár egyszerű lakosként — ide bejuthatott, annak komoly reményei lehettek arra, hogy nem kell lemondani hódoltsági jobbágyairól. Jellemző, hogy az eredetileg az ország másik végében, Biharban lakos Bajoni János — valamikor az 1566 előtti években — csak azért vállalt szolgálatot a távoli Szigeten, hogy anyavári (Tolna m.) uradalmához könnyebben hozzáférkőzhessék.8 A kényszerből távolabbra sodródottak úgyszintén e várak katonáinak segítségével igyekeztek érvényesíteni hódoltsági jogaikat. Hogy azonban ezek hogyan illeszkedtek be a befogadó országrész társadalmába, annak tárgyalása messze meghaladná lehetőségeinket. Bármennyire átfogónak mutatkozzék is a nemesség elvándorlásának folyamata, minden nemest természetesen nem sodort el a török uralom alá került középső országrészekből. Noha tételes összeírások ekkortájt nemigen készültek róluk, más forrástípusok szerte a hódoltságban jeleznek egy-egy, a helyén maradt kurialista közösséget, illetve egy-egy, eredeti lakóhelyén vagy annak környékén ragadt magános nemest. Sőt, arra is akad példa, hogy a már menekültek egyike-másika visszatért a hódoltságba. A már említett szegedi Kalmár János — a többi megfutott szegedivel ellentétben — 1553-ban nem a királyi Magyarország vagy Erdély nagy kereskedőközpontjai (Nagyszombat, Kassa, Jebrecen Nagyvárad stb.) felé vette útját a túlzsúfolt Beregszászról, hanem Kecskemétre telepedett népes családjával.9 Földrajzi sorrendet tartva: ahhoz képest, hogy Sziget tágabb környékéről 1566 előtt milyen bőséges forrásanyaggal rendelkezünk, s hogy ott a következő században milyen sok kisnemesi települést találunk, helyben maradt baranyai nemesekről meglepően kevés 16. századi híradásunk van.10 Annál több a Fejér megyeiekről, ahol az 1573. évi palotai urbárium Alapon 3 egész és 7 fél, Cecén 14 egész, Dádon 12 egész, Menyődön 17 egész, Mindszenten 10 egész és 4 fél, Szereden 18 egész nemesi kúriát regisztrál, s Pázmándról is azt mondja, hogy nemesek lakják.11 A későbbi urbáriumokból nevüket is megismerhetjük, s így megtudhatjuk, hogy például az alapi 6 és 1/2 telken nem kevesebb mint huszonhat kisnemesi család szorongott12 Ezen túlmenően éltek még nemesek Aggszentpéteren, Al- és Felcsúton, valamint Vértesacsán is. 1588-ban Fejérkövy István nyitrai püspök, királyi helytartó, 1589-ben pedig Ernő főherceg, majd maga Rudolf király bocsátott ki védlevelet acsai Pethő Lukács és a többi környékbeli nemes számára. Ezeknek elsősorban Paksy György tatai kapitány ellen kellett megoltalmazniuk őket, aki úgymond paraszti szolgálatokat követelt tőlük: Pethőt berendelte ingyenmunkára és megverte, Barkó Máté felcsúti nemesnek pedig az ökreit hajtatta el. Ez a Barkó Máté 1593-ban, aggszentpéteri Nagy Balázs
