Századok – 1992

Történeti irodalom - Bak János–Kozák Gyula–Litván György–Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Reform – Felkelés – Szabadságharc – Megtorlás. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak (Ism.: Pótó János) III–IV/497

498 történeti irodalom 498 s a sor még folytatható. De éppen ezért rögzítettem az elején, hogy itt kortörténetről van szó: nem is várhatunk tehát választ minden kérdésre. A forradalom napjai című fejezet, Rainer M. János munkája, a felkelést közvetlenül megelőző diákmozgalmaktól a november 4-i szovjet beavatkozásig mutatja be az eseményeket. Az utcán történteket és a vezetésben történteket egyaránt. Két alapvető szakaszt különböztet meg: az elsőben „...a némiképp megzavarodott Nagy Imre a lehetőségek közül a legrosszabb megoldást választotta ... nevét és népszerűségét feltétel nélkül odakölcsönözte a párt védelmére". Ez október 28-ig tartott, mikor is Nagy Imre számára világossá vált: semmiféle kibontakozás nem lehetséges a népi követelések elfogadása nélkül". Itt talált egymásra az utca és a politikai vezetés, s ezt az egységet, a konszolidáció kísérletét majd csak a szovjet beavatkozás töri meg. Talán csak két kérdéses pontja van ennek a fejezetnek. Az egyik a nemzetközi politika, itt is csupán az arányok problematikusak. Azt hiszem, a szuezi válságnak, az USA kétértelmű politikájának, a szovjetamerikai és szovjet-jugoszláv kapcsolatok enyhülésének sokkal nagyobb hatása volt a Magyarországon történtekre, mint hogy ez két és fél oldalon megmagyarázható legyen. Láthatóan Rainer M. János is érzi ezt, az amúgy is tömör szöveg ugyanis ezen a helyen még jobban összesűrűsödik, mintha egy bővebb kifejtésből csupán a tételmondatok maradtak volna meg. A nemzetközi politika minden fontos eleme megemlíttetik, de ezeknek döntő fontosságát talán jobban érzékeltette volna egy részletezőbb okfejtés. A másik problematikus helynek már az említése is ördögi körbe zárja a recenzest éppúgy, mint a szerzőt A Mi lett volna, ha...? című részletről van szó. E kérdést ugyanis módszertanilag nem igazán szerencsés feltenni egy történeti elemzésben, ugyanakkor '56-nak éppen ez az egyik kulcskérdése. Hiszen mindössze két hétig tartott, a jövő csak deklarációk szintjén fogalmazódott meg, s mielőtt a tettekre sor került volna, a jövőt eltiporták a szovjet tankok. Nyilatkozatokból pedig igencsak bizonytalan leendő tettekre következtetni, ráadásul az is kérdéses, hogy valamennyi lappangó politikai elképzelés megfogalmazódott-e ez alatt a rövid idő alatt? E kérdésekre természetesen nem létezik válasz, de jogosságukhoz sem férhet kétség, s valószínűleg örökre tisztázhatatlan foltot jelentenek '56 történelmében. Ugyanakkor a szerző nagy érdeme, hogy nem enged a csábításnak, nem kalandozik el a feltevések között, hanem a legmarkánsabban megnyilatkozó eszmei áramlat szerepét hangsúlyozza: „Felettébb csekély lehetett azok száma, akik visszavárták Horthy Miklós kormányzót vagy Weiss bárót és a nagybirtokot; a szó eredeti értelmében vett baloldali szocialista gondolkodás bázisa igen jelentós volt". Vagy ugyanitt: „A tulajdonlásban és gazdaságszervezésben szocialisztikus irányba mutatott az egyetlen új elgondolás, a munkástanácsoké." A forradalom utóvédharcai és a A forradalom utáni megtorlás című fejezetek (Kozák Gyula valamint Rainer M. János munkái) már a Kádár-korszak első éveinek történéseit elemzik 1956. november 4-étől a '60-as évek elejéig. Annak története ez, hogyan szorult vissza egyre szűkebb körre az ellenállás: az első héten még fegyveres harcok folytak, aztán a munkástanácsok, majd az Írók és más értelmiségiek álltak szemben a Kádár-kormánnyal a sztrájk és a gondolat erejével, végül 1957 tavaszától már csak a védekezés lehetőségétől is megfosztott vádlottak álltak szemben a bíróságokkal. Szomorú történet ez, a társadalom megtörésének története. Több mint húszezer per csak 1957-ben, majd a csúcspont, a Nagy Imre-per 1958 júniusában, melynek végén a fóvádlott, nem tagadva meg addigi életútját, a „nemzetközi munkásosztályhoz és a magyar néphez" fellebbezett a halálos ítélettel szemben. A kötet ötödik fejezete A forradalom eszméi és eszményei címmel Bak M. János írása. Megtörve az eddig kronologikus tárgyalás rendjét, eszmetörténetileg vizsgálja, mit is jelentett abban a korban a független, szabad, demokratikus Magyarország követelése? Miként következett a sztálinizmus politikájából, hogy szinte minden helyi gyűlés és szervezet ugyanazokat az alapköveteléseket fogalmazta meg: a szovjet megszállás megszüntetését, a semlegességet, az emberi jogok és a nemzeti szimbólumok visszaállítását, valamint a többpártrendszerű demokrácia megteremtését. Társadalmi programjában pedig nem 1945-höz vagy a háború előtti helyzethez való visszatérést állította a középpontba, hanem — talán túlzottan idealistán — egyfajta „harmadik utat", a sztálinizmustól megtisztított demokratikus szocialista rendszert. Itt tulajdonképpen véget is ér a könyv, bár van még egy hatodik fejezet Epilógus. A forradalom visszhangja és emlékezete: 1956-1990 címmel, ugyancsak Bak M. János munkája. Egy majdani nagymonográfiának természetes része lesz egy ilyen epilógus, ma azonban még elsietettnek érzem ilyen egyenes vonalat húzni 1956-tól a rendszerváltásig. 1956 emlékének megtisztítása valóban fontos szerepet játszott az 1970-es évek végétől a politikai ellenzék bázisának kiszélesedésében. Politikai erővé vált egy évtizedre '56 emléke, mert a Kádár-rendszer legitimitását kérdőjelezte meg. Nem véletlen, hogy a Kádár-korszak legnagyobb történelmi tabui mind '56-hoz kötődtek: ilyen volt a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának megkérdőjelezése, 1956 másként értékelése, mint ellenforradalom és végül maga Nagy Imre.