Századok – 1992

Történeti irodalom - Gumiljov Lev: Drevnyaja Rusz i Velikaja Sztyep (Ism.: Vígh Zoltán) III–IV/470

471 történeti irodalom egyetlen központi érvényű modellel magyarázza. Pedig a részletkérdésekben Gumiljov több teret enged képzelőerejének, s kiindulópontjával ellentétben éppen másodlagos feltevései hatnak újszerűségükkel. A szokatlanul teijedelmes munka — mintegy 760 oldal — vitathatatlanul előnye, hogy Gumiljov kísérletet tesz néhány eddig megoldottnak tekintett kérdés újbóli megvizsgálására. Rögtön a bevezetésben leszögezi, hogy át kell értékelni az eddig elfogadott terminusokat is, mert sem a nagy Sztyeppe, sem az ősi Rusz fogalma nem egyértelmű. Az eurázsiai sztyeppe egészen sok azonális vidékre tagolható, amelyek teljesen eltérő éghajlati viszonyokkal rendelkeznek. Még nehezebb a Rusz meghatározása, hiszen ennek a kelet-európai államnak a keletkezéséről jó kétszáz éve folyik az elkeseredett vita. Gumiljov művinek bélyegzi a hagyományos elképzelést, amely szerint az orosz földnek csupán a fővárosai változtak az idők folyamán, maga viszont egy és oszthatatlan maradt, illetve élesen kettéválasztja a Rusz s a későbbi Oroszország történetét. Másokhoz hasonlóan Gumiljov is kétségbevonja Nyesztor krónikájának hitelességét: egyrészt rámutat kronológiai képtelenségeire, máshonnan nem ellenőrizhető és pontatlan adataira (mint például Bizánc állítólagos ostroma 907-ben), másrészt a varégok behívásának története kapcsán „nyugatos" elfogultsággal vádolja meg a krónikást Az orosz történetírásban annyiszor felelevenített normann vita újabb fejezeteként a szerző tetszetős megoldást kínál a Rusz keletkezésének talányára: úgy látja, hogy Kelet-Európa tágas térségeinek a 4. századi szláv kirajzása előtt zömében germán nyelvű őslakossága volt, akiket rusz vagy rosz néven emlegettek, s akik feltehetőleg a norciumi rugiak rokonai voltak. Amikor az avarok 602-ben megtámadták az antokat (szláv nevükön a poljánokat), azok a Dnyeper mentén egyesültek a roszokkal, s így született meg a „szűkebb értelemben vett Rusz" mint etnikum. Kétségkívül elragadó és merész fejtegetései alátámasztására Gumiljov sajnos nem sok kézzelfogható bizonyítékkal szolgál, s módszere is inkább hasonlít Sherlock Holmes deduktív nyomozására, mintsem valamelyes tényekre támaszkodó hipotézisre. A Rusz kérdését ezzel hosszú időre elintézettnek tekinti a szerző, s figyelme a környező világ felé fordul. A következő fejezetben az időszámítás szerinti első évezred végének tarka panorámáját tálja az olvasó elé, és olyan részletességgel tér ki az akkor ismert világ történetére, hogy azt bármely, a korral foglalkozó vaskos világtörténelmi összefoglaló megirigyelhetné. Noha csak egy rövid, „ki kicsoda"-szerű ismertetéséről lenne szó, olvasó legyen a talpán, aki kiigazodik a nomád népek egymás elleni hadjáratainak felsorolásában. Ennél fontosabb, hogy Gumiljov alapjában három nagy szuperetnosz létezésére hívja fel a figyelmet: az egyik a keresztény világ, a másik az iszlám, a harmadik pedig a „bolygó szuperetnosz", azaz a zsidóság. Bár a könyvben végig az etnogenezisről van szó, bosszantóan tisztázatlanok maradnak olyan fontos fogalmak, hogy mi az etnosz, a szuperetnosz vagy az etnoszféra. Hasonló következetlenség az is, hogy a későbbi fejezetekben már Bizánc is szuperetnoszként szerepel, így a terminus egyre homályosabbá válik. A keresztény világról azt írja a szerző, hogy a különböző, kialakulófélben levő nációk passzionárius elemeinek állandó aktivitása kapcsolta egybe ezt a régiót a 10. század végére, és ennek a mozgalomnak a fő tengelyét egy északkelet-délnyugati irányú, Skandináviát Ibériával összekötő egyenesre helyezi. E vonal mentén életek azok a harcias népek, amelyek előbbre vitték Európát, míg Itália addigra elveszítette egykori passzionaritását. Az arabok uralta muzulmán szuperetnoszról, ha rövidebben is, de hasonló képletet állít fel a szerző, s ennek kapcsán először kerül szóba Kazária, amelynek különös államáról eddig is számos elmélet született mind az orosz, mind a nyugati szakirodalomban. A legtöbb fejtegetés агта a kérdésre igyekszik válaszolni, miért a judaizmus lett a kazárok államvallása. Természetesen a jelen eset sem kivétel, de ezúttal Gumiljov határozottan elveti azokat a nézeteket, melyek szerint a kazárok diplomáciai megfontolásokból, függetlenségük érdekében fordultak volna a zsidó valláshoz, vagy maguk lettek volna „Izrael tizenharmadik törzse", és ehelyett úgy véli, hogy egyszerűen a zsidó diaszpóra tagjai ragadták meg a vezető pozíciókat az egykori kazár kaganátusban. Következésképpen a „bolygó szuperetnosz" Kaukázus felől bevándorló csoportjai emitt nemcsak a judeokráciát teremtették meg, hanem hozzáláttak egy zsidó főség alatt álló világbirodalom kialakításához is. Kazária Gumiljov érzelmektől sem mentes előadásában Kiméra néven szerepel, mert ahogy a görög mondabeli szörny is különböző állati testrészekből állt, úgy a judaista Kazária is természetellenes torzszüleményként zavarta meg mind a Rusz, mind a sztyeppe etnogenezisét. A hosszú és tekervényes bevezető után ismét az orosz történelem egyik alaptétele, a nomádokkal szemben védekező szláv erdővidékek kérdése kerül előtérbe. A szerző megalapozatlannak tekinti ezt a leegyszerűsített képet mert szerinte az ezredfordulón a keleti szlávok nem voltak más népeknél kevésbé harciasak, sőt a már említett rugi-niszokkal szövetségben értékes katonai erőként tartották őket számon. Eredeti fejlődésük addig volt töretlen, amíg államcsíny következtében (Aszkold és Dir meggyilkolása) Kijevben uralomra nem jutott a varég párt. A 10. század elején a mai Svédországból származó normannvarégok a kijevi kaganátus bitorlóiként behódoltak a gátlástalanul teijeszkedó Kazáriának, s az Itilben