Századok – 1992

Történeti irodalom - Köpeczi Béla; Makkai László; Mócsy András stb.: Erdély története I–III. (Ism.: Heinrich Gábor) III–IV/465

468 történeti irodalom fejezetek szerzője, Péter Katalin meglehetősen szkeptikus képet nyújt az olvasónak: szemben Bethlen nagyszabású terveivel és gazdasági éleslátásával б amolyan középkori nagyúrként egyedül családi birtokai gyarapításával törődött, s uralkodása közben eszközeit sem nagyon válogatta meg. Igen különös sors jutott osztályrészül az utódnak, II. Rákóczi Györgynek (1648-1660). A 30 éves háború után az ereje teljében lévő fejedelemséget az ő személyes ambíciója sodorja bele a Lengyelországért folyó kontinentális méretű háború. Szemben a korábbi, pusztán kritizáló véleményekkel, Péter Katalin fölmutatja azokat a reálisnak tűnő politikai számításokat, amelyek a vállalkozás megkezdésére bírták a fiatal Rákóczit. Az 1657-es hadjáratot követő katasztrófa fő oka a Körpülül-reneszánsz idején új erőre kapó török hatalom váratlan és durva beavatkozása. A később egész Magyarország területére kiterjedő hadakozás során Erdély elveszítette legfontosabb végvárait, területét borzasztóan feldúlták, s utolsó fejedelme, Apaffy Mihály (1662-1688) már nem lehetett más, mint a szultán alázatos vazallusa. Az ő kétségbeesett egyensúlyozásáról magyar nemzeti érdekek, a fejedelmség érdekei és a török kívánságai között, s az ennek során kiépített európai kapcsolatrendszerről szóló rész R. Várkonyi Ágnes írása. Különösen nagy hangsúly esik e korszak gazdaságpolitikájára: az erős fellendülésről beszélő oldalak nyilván még sok vitát kavarnak a korszakkal foglalkozó szakértők között. Bár Apaffy éveket szánt a fölkészülésre, a részben segítségével is kirobbant Thököly Imre-féle felkelés hatására Erdély végül is nem vett részt a török Magyarországról való kiverését eredményező ún. felszabadító háborúban (1683-1699). Ennek az egyébként érthető óvatosságnak eredményeképpen viszont a háború végén lényegében megszűnt létezni az autonóm fejedelemség: a gyakorlatilag eredeti (földrajzi) határai közé visszaszorított országrész, mint a magyar korona egy területe, a Habsburg Birodalom egyik tartománya lett a sok közül, melynek önigazgatását is alig-alig szavatolta a császárral kötött, látszatra oly kedvező kompromisszum. A magyar rendek nagyszabású kísérletében hatalmuk helyreállítására (a II. Rákóczi Ferenc féle felkelés, 1703-1711) Erdély ugyan részt vett, de területe sosem került egészében Rákócziék ellenőrzése alá. A felkelést lezáró megállapodást, a szatmári béke viszont itt is megteremtette a társadalom és a gazdaság török utáni helyreállításának feltételeit. E rekonstrukció többé-kevésbé sikeres korszakában jelentkezik először az etnikai kérdés Erdélyben: az illető fejezetet író, közülünk időközben sajnos szintén eltávozott Trócsányi Zsolt szerint a 18. század folyamán válik Erdély román többségűvé: részben a magyar lakosság kivándorlásával a jobb földű, s szinte lakosság nélkül maradt Alföldre, részben a moldvai-havaselvi török uralom elől menekülő románok tömeges bevándorlásával. Az új etnikai kép következményeként vált fontossá az a harc, amelyik az eredetileg egységesen ortodox románok körében a császári ház által elindított felekezetváltás (a görög katolikus egyház megszervezése) körül folyt gyakorlatilag a század végéig. Az viszont bizonyos, hogy éppen az európai alapelveken képzett görög-katolikus papság „fedezi föl" népének „római múltját" (Innochentie Micu-Klein püspök — az ő alapvetéséből születik meg a 19. században a nevezetes dáko román elmélet), s ők kezdik el a román nép jogfosztottsága elleni hosszú harcot is. A magyarokra is kiterjedő vallási konfliktusok (ez az ellenreformáció csúcspontja Erdélyben és Magyarországon) részben a társadalom szinte megoldhatatlan problémáinak vetületei. A most már többségükben román jobbágyok elképesztő szegénysége ellenére, a bécsi politika és néhány lelkes magyar „felvilágosult" államférfi együttműködése sem hozhatott jelentós változtatást, mert a „három nemzet" feudális kiváltságaink sértetlenségétől függött az erdélyi társadalom kialakult szerkezetének fennmaradása. így azután, mikor az új eszmék iránt fogékony II. József került a trónra, Erdélyben és határai mentén véres parasztlázadás robban ki, amelyek csak a reguláris hadsereg bevetésével lehet leverni (Horia-Cloçca felkelés). Sok vita folyt már arról, mennyi szerepe volt ebben a lázadásban a modern nacionalizmus csíráinak: e kérdés higgadt elemzése Trócsányi Zs. munkájának legértékesebb része. Mindenesetre a Horia mozgalom jelzi a „román" jobbágyság és a „magyar" földesurak közötti nemzeti-társadalmi feszültség felszínre törését. A „Supplex libellus Valachorum" című memorandum körül 1790-1791-ben lezajlott politikai küzdelemben e feszültség már mint két nép közötti harc kerül terítékre. A 19. század első felében pedig, a moldvai és havaselvi török uralom megszűntével a román nemzeti mozgalom Erdélyben is nagy lendületet kap. Általában a 19. század első fele egész Európában, és Magyarországon is a társadalmi és gazdasági reformok, vagy legalább is reformkísérletek kora. De Erdély egyre szegényebb és elmaradottabb semmiféle jelentősebb ipara nincs, feudalizmusba dermedt mezőgazdaságának termelékenysége csapnivaló. Ráadásul a reformokkal próbálkozó magyar országgyűlések döntései itt nem voltak érvényesek, s hatásuk csak a mindkét országban birtokló, felvilágosult szellemű arisztokratákon és nemeseken keresztül érvényesülhetett. Wesselényi Miklósnak, Jósika Miklósnak, Kemény Zsigmondnak azonban meg kellett küzdenie a létét veszélyeztetve látó helyi birtokosság elkeseredett ellenállásával.