Századok – 1992
Közlemények - Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig III–IV/427
436 tófalvi zoltán A tanító járandóságai Általánosan elteijedt szokásként a hívek által fizetett kepe kétharmada a papé, egyharmada a mesteré volt. Amint a kissé goromba népi szólás tartotta: „A súlynak is, a francnak is kétharmada a papé, egyharmada meg a tanítóé." A mester jövedelme az egyházközség erejétől, a gyerekek számától függött. A hívek fizetőképességük arányában hívhattak felkészült vagy kevésbé felkészült mestereket. Sóváradon a vizitációs jegyzőkönyvekben gyakran hivatkoznak az 1643-as díjlevélre: „két kalongya Búza, két kalongya Zab, egy-egy szekér fa, melynek harmada a mesteré. (...) Akinek 20 kalongyán felül vagyon Búzája, adjon a Prédikátornak kalongya 2, Zabot is hasonlóképpen. Ha ki nem telik a numerus a Mesternek netretal (egy véka), zabot is netretal. Az özvegyek 3 sing vásznat adnak, de amely Asszonynak vetése vagyon, az is a kirendelt mód szerint fizessen. Ezt a bért minden Emberek meg adjanak, ha ki meg nem adná flór. 3 büntesse." Ezenkívül hajnali harangozásért 3 dénárt, egy-egy harangozó kenyér. 1648-ban ez még kiegészült: „a vékások a melly öt-öt pénzt a véka búza mellé adnak, annak tertia parsa mesteré, mikor mester vagyon, úgy hogy két ember tíz pénzt a PAstornak adgyon, a harmadik a mesteré".6 5 1701-ben Siklódon a „Mesternek adnak minden házból egy kalondgya Búzát, egy-egy kalondgya zabot. A Fél Béresek kik vékájába fizetnek, adnak fél véka Búzát, zabot egy vékát. Az Eözvegy asszonyok, kiknek vetések nincs, egy-egy singh vásznat. Minden házból egy-egy szekér fát, két része a Praedikatoré, harmadrésze a Mesteré."6 6 Hasonló javadalmazást kapott az alsósófalvi rektor is az 1805-ben megállapított díjlevél szerint.6 7 A sóbánya természetesen nemcsak a vidék életében, hanem tanítóinak járandóságaiban is jelen volt. 1715-ben a siklódi tanítói jövedelem felsorolásában említik: „A Fejedelem collatiobol penig a Sófalvi kamarából 25 kocka, Malombérből penig búza cub. 10, a dézsmából."68 Jóval nehezebb, már-már reménytelen anyagi körülmények között tengődött a parajdi református felekezeti iskola tanítója.Az egyházközség követei így panaszkodtak 1797-ben: „A Parajdi havasalja követses és sovány föld lévén annyit nem fructifical, hogy a Tiszteletes Papunk bérin kívül a Mestert is eltarthassuk. Kénytelenek vagyunk Gyerekeinket más Mesterhez járatni.6 9 Három év múlva már került mester a parajdi skólába, „de igen kevés bére lévén arra nem érkezik, hogy gyermekeinket oktassa, mivel a bérivel meg nem érkezvén, a mellett kereskedéssel keresi kenyerét, mert esztendőre tsak tíz kalongya búzája és nyolc kalongya zabja jár."7 0 A falusi tanító jövedelmének jelentős része az egyházi földek (a Sóvidéken általában 4-5 holdnyi terület) használatából származott. Általánosan elterjedt szokás szerint ő adta a vetőmagot, s a szántást, vetést, a betakarítást az egyházközség tagjai végezték el. Alsó- és Felsősófalván viszont a mester maga művelte meg a neki juttatott földterületet.71 Némelyik faluban a rektor gyümölcsfákat is kapott használatra.7 2 A Református Főkonzisztórium rendeletére 1788-ban készített iskolai összeírás az egyházközségek elöljáróinak bevallása nyomán foglalta írásba az iskolamester jö-
