Századok – 1992
Közlemények - Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig III–IV/427
a sóvidéki népoktatás története 1848-ig 431 Siklódon 1782-ben „a Mester háza is igen kicsiny, a classis pedig annál kisebb, s nem alkalmatos a tanításra, sem asztal sem pad nintsen benne, a gyermekek nem férnek el benne, hanem egy része a Mester tűzhelyén hever, azért az Ecclésiát admonealja a Sz. Vizitatio, hogy jó classist csináltasson, s abban padot, széket..."31 Alsósófalván 1799-ben „a lévita háza áll egy fedél alatt öt hajlékokból: külön fedél alatt classis, úgy csűr és két pajta, sütőkementze hajlék, s ól; mely épületektől marad még annyi pusztaság, hogy lehet egy tisztességes Lak-hely." 32 1841-ben Fábián András sóváradi mester a melléje rendelt segédtanítónak így mutatta be az iskolát: „az oskola mesteri ház is elég alkalmatos, mert sok rejtek helyei vágynák, minél fogva a Mesteri első ház a tanítónak, a klasszis is a tanítónak lakásul szolgálhat, tessék hát kegyelmednek akár a mesteri első házat, akár a klasszist is elválasztani. Az hátulsó ház klasszisnak határoztatott." 3 3 Akárcsak Erdély más tájain, a Sóvidéken is a scholaházak rendszerint háromosztatúak: szobából, pitvarból és kamrából állottak. (Sóváradon a kukoricakas), a szekértartó, a sütőkemence, a feljebb fekvő falvakban pedig az asztagláb, ahol a szénát vagy a cséplésre váró gabonát tárolják. Eltérően a marosszéki falvaktól, tájunkon ismeretlen volt a szalmával fedett, paticsfalú sövénykerítéses mestertelek, a vályogból összetákolt zsúpfedeles iskola. Az erdők övezte sóvidéki falvakban vastag gömbölyű gerendákból építették a scholaházat, s azt mindenkor zsindellyel fedték be. Egy siklódi adatból következtethetünk az iskolaépület rendkívül szegényes bútorzatára. A gyermekek legtöbb helyen lócákra ülve tanultak. Csak a 19. század elejétől válik általánossá a hosszú, az egész osztálytermet rendszerint faltól falig átfogó pad. Egyházlátogatási jegyzőkönyvekből, levéltári bejegyzésekből arra is következtethetünk, hogy a tanítás — a siklódi, szolokmai, alsósófalvi, valamint a parajdi „sóbánya melletti scholában" hosszú évtizedeken át a mester szobájában folyt. A mostoha éghajlatú Sóvidéken az iskola-szobák elengedhetetlen tartozéka volt a cserepes tűzhely.3 4 Az iskolák ablakaira még a múlt század elején is a Csokonai költeményéből jól ismert lantornát feszítették, ez adott némi fényt a délelőtti, délutáni tanításhoz. A korondi unitárius felekezeti iskolákban 1833-ban cserélték fel a lantornát üveggel. A lakosság számának ugrásszerű gyarapodásával a 18. század végén az egy tantermes, szegényesen berendezett épületek szűknek bizonyultak. A vizitációk, a jozefinista államigazgatás által bevezetett, később ugyan eltörölt, de 1846-ban újraélesztett köri ellenőrzések állandóan szorgalmazták az iskolák jó karbantartását, új épületek emelését.3 5 Ám a nagyobb, tágasabb iskolák elkészülése még így is hosszú ideig váratott magára. A Sóvidék falvaiban — Atyha kivételével — csak a 19. század második felében készültek el azok a kő- és téglaépületek, amelyek közül néhányban ma is folyik az oktató-nevelő munka.
