Századok – 1992

Folyóiratszemle - Kerekasztal: átélni és újraélni a II. világháborút II/348

folyóiratszemle 349 egyetemen eleinte sokat meséltek egymásnak harci tapasztalataikról, később azonban már más fényben látta saját háborús szereplését. Ó, mint egy tüzérségi üteg előretolt megfigyelője, közel volt a fronthoz, ám mégis relatív biztonságban. Saját élményeinek tükrében bizonyos elégedetlenséggel szemléli a harctéri beszámolókat, melyekben túl gyakran jutnak szerephez a sztereotípiák, s nem mutatják be teljes egészükben a valóságot. A szerzők gyakran csak az akciókat ábrázolják, és nem törődnek az akció hiányával. Valójában a hadseregben igen kevés ember látott „valódi" harcot (nyolcból egy). A legtöbb veszteséget elszenvedő gyalogszázadokban a katonák csak egy igen kis hányada szolgált, s ők sem álltak állandó harcban. Egy-egy hevesebb csatát olykor többhetes nyugalmas időszak követte. Sőt még ütközet közben sem volt állandó harc, hiszen a lövöldözés napnyugta után általában megszűnt. Senkinek nem volt könnyű a helyzete a fronton, de a történelmi valóság meghamisítása lenne, ha a háborút szüntelen életveszélynek és mészárlásnak rajzolnánk le. Ezek a tapasztalatok késztették arra Perkinst, hogy elgondolkodjon: miért viselkedtek olyan jól a katonák a fronton? Nem voltak ugyan hősök (kevés kivételtől eltekintve), de tették a dolgukat, még ha az veszélyes volt is. Mi lehetett ennek az oka? Először is, talán meglepő módon az, hogy nem váltották fel a katonákat. Ha valaki nem sebesült vagy halt meg, végigharcolta a háborút, ellentétben Vietnámmal, ahol csak egy évet kellett szolgálni. Ez a tudat nem okozott feszültséget a katonákban („már csak egy hónapot kell kihúznom"), és kevesebb volt az újonc is, akik mindig a legnagyobb arányban esnek el. Másodszor ott volt, amit „alegység-lojalitásnak" hívtak. Aki együtt harcoltak, jól ismerték egymást, tudták, mit várhatnak el a másiktól. Másrészről pedig, mivel ismerősök között voltak, senki nem akart gyávának látszani. Ez a két tényező fontosabb volt, mint a századvagy ezredhűség, nem beszélve a romantikus hazaszeretetről. Végül pedig ott volt a „harcidüh", amikor a csata hevében a katona nem gondolt a halálra. Azoknak a szerencséseknek, akiket ez elkapott, hasznos narkotikumot jelentett harc közben. Ezzel nem a csaták veszélyeit akarja minimalizálni a szerző, csupán azt mondja, hogy csak nagyon kevés ember élte át ezeket a veszélyeket, és ők is csak rövid időn át. Beszámolója végén Bradford Perkins elmesélt négyet háborús élményei közül, és elmondta, hogy háborús tapasztalatai nem befolyásolták történészi érdeklődését, legfeljebb azt, hogyan taníthatja a második világháborút, valamint a koreai és a vietnámi háborúkat. A harmadik előadó, Mikiso Hane, a Knox professzora igen sajátos szemszögből élte át a második világháborús amerikai részvételt. Mint második generációs japán bevándorlót, sok ezer társával együtt internálták. Beszámolója szerint a családi farmon dolgozott Kaliforniában, amikor értesült a Pearl Harbort ért japán támadásról. Első reakciója a megdöbbenés volt, a második pedig a félelem, hogy mi lesz a közvélemény reakciója a japán-amerikaiakkal szemben. Ez a félelem nem volt megalapozatlan, hiszen egész életük a faji előítéletek és megkülönböztetés jegyében telt el. A fenyegetettségre Hane különösen érzékeny volt, hiszen 1940-ben, nyolcévi távollét után tért vissza Japánból, ahova szülei a remélt meggazdagodás után haza akartak települni. Úgy érezte, őt még több gyanakvás övezi, mint társait. 1941-ben ó még középiskolás volt, és december 8-án félve ment iskolába, de sem a diákok, sem a tanárok nem tanúsítottak ellenséges magatartást. A szélesebb közvélemény reakciója azonban ennek szöges ellentéte volt. Minden japánban potenciális árulót és szabotőrt láttak, mozgási szabadságukat korlátozták, vezetőiket letartóztatta az FBI. Ha nem is nagy számban, de sor került erőszakos akciókra is a japánok ellen. A hisztéria a hivatalos köröket is elérte; a kitelepítés megszervezésével megbízott tábornok szerint „addig nem lesz nyugtunk a japánoktól, amíg el nem töröljük őket a föld felszínéről". Ilyen légkörben nem volt meglepetés Roosevelt elnök 9066. sz. rendelete, mely 1942. február 12.én elrendelte az USA nyugati partján lakó összes japán nemzetiségű egyén kitelepítését. Kb. 120 ezer embert internáltak; 65%-uk amerikai állampolgár volt. Egy átmeneti tábor után Hane az arizonai Postonban lévő internáló táborba került, ahová kb. 20 ezer embert zsúfoltak be. A tábor a sivatag közepén volt, s az első hónapok azzal teltek, hogy megpróbáltak emberi körülményeket teremteni maguknak. Utólag elemezve egyértelmű, hogy a kitelepítésről szóló döntést nem katonai, hanem faji és politikai okokból hozták. A nyugati part elleni támadásnak nem volt reális esélye, mégis ez volt az indok. Ugyanakkor Hawaiiról, ahol sokkal nagyobb volt a japán származásúak aránya (és ahol volt japán támadás), nem internálták tömegesen az embereket. Akkor ez még nem volt világos, és mindenki behódolt a sorsának. Sokan azzal is bizonyítani igyekez-