Századok – 1992

Folyóiratszemle - Kerekasztal: átélni és újraélni a II. világháborút II/348

348 folyóiratszemle KEREKASZTAL: ÁTÉLNI ÉS ÚJRAÉLNI A 2. VILÁGHÁBORÚT 1989-ben St. Louisban az amerikai történészek Szövetsége (Organization of American Historians) éves közgyűlésének megnyitó ülésén a háború kitörésének 50. évfordulója alkalmából hat történész beszélt arról, hogyan élték meg a második világháborút. A szervezők szeme előtt több cél is lebegett, amikor a közreműködőket felkérték az előadások megtartására - írja a bevezetőjében Richard Wightman Fox, a Boston University professzora. Hogyan tudják felidézni saját emlékeit, hogyan tudják azokat beilleszteni a háborús évekről szóló történeti irodalomban? Milyen új kérdésekre kell keresni a választ az 1940-es évek elejének újraértékelésekor? Hogyan használható fel az írott memoár és a szóbeli emlékezet a történetírásban? A konferencia hallgatói és az olvasók érdekes, sokoldalú képet kaphattak az előadásoktól az időszakról. Az előadások nemegyszer éles válaszokat is kiprovokáltak; ezekből is közölnek kettőt. A konkrét kérdéseken kívül felmerültek általánosabbak is. Miért említették olyan sokan a rasszizmust? Már a 40-es években is fontosnak érezték a problémát, vagy csak a későbbi fejlemények irányították rá visszamenőleg a figyelmüket? Mennyire befolyásolja az egyén emlékezetét az egykori és a mostani kulturális környezet? Mennyiben egyéni és mennyiben közös az emlékezet? Az első előadás Anne Firor Scottól, a Duke University professzorától hangzott el, aki az amerikai nők történetének kutatója. Bevezetőjében megállapította, hogy bár a nők általában ellenzik a háborút, mégis gyakran a háborúk teremtettek új lehetőségeket a nők számára. Erre az ő személyes sorsa is példa lehet, hiszen élete első munkáját is azért kapta, mert egy fiatalembert besoroztak, s az ő helyére vették fel. Később is a viszonylagos „férfihiánynak" köszönhette, hogy a tudományos pályán előrejuthatott. Személyes élményeinek felidézésében Scottnak nagy segítségére volt naplója, melyet éppen 1939 nyarán kezdett el írni. Az 1939. szeptember elsejei bejegyzés, mint mondta, egy tipikus egyetemista megnyilatkozás: „Erről a dátumról, csakúgy mint 1914. augusztusáról, valószínűleg az eljövendő történészhallgatók generációi fognak vizsgadolgozatot írni." Naplójában hamarosan megjelent az a téma is, ami aztán hat éven át gondolkodásának központi eleme lett: a harci és az otthoni front közötti különbség. Otthon minden a megszokott mederben folyt, az embernek csak izgalmakat láttak á háborús hírekben. Egy film és egy novella hatására a németországi zsidók sorsáról is elgondolkodott, s szomorúan kellett megállapítania, hogy otthoni környezetében sem lenne elképzelhetetlen az antiszemitizmus. A pearl harbori támadás (1941. december 7.) után újra az döbbentette meg, hogy az élet a katasztrófa ellenére is folytatódik, s mindenki azt latolgatja, a háború hogyan érintheti az ő életét. Ekkoriban kezdte bűnösnek érezni magát, mert elkerüli a veszélyt és a fájdalmat, mellyel korosztályának férfitagjai szembesülnek. Erősen élt benne az a tudat, hogy háború idején szenvedni kellene. Ó pedig igen kellemesnek találta az életet, hiszen izgalmas munkája volt Washingtonban, találkozhatott Eleanor Roosevelttel, az elnök feleségével, stb. Mégis, ahogy a fővárosi munka egyre érdekesebb lett, ő is egyre bűnösebbnek érezte magát, hogy nem veszi ki részét a háborús erőfeszítésekből. Amikor aztán eljött a győzelem, nehéz volt elhinni, hogy a háború véget ért. Előadásának összefoglalójában Anne Scott arra keresett választ, hogy mit is tanított neki naplójának újraolvasása. Először is: óvatosan kell kezelni a feljegyzéseket, ha történelmi dokumentumként kívánjuk használni azokat. Sok eseményt, melyre élénken emlékezett, nem örökített meg, másokat magában „átírt", azaz egészen másképp emlékezett rá, mint ahogy megtörtént. Másodszor nagyon meglepte, mennyire különbözik az eseményekről egykor kialakított felfogása és a diákoknak most tanított történelemkép. A végén még hozzátette: a háborús években szerzett tapasztalatai mind hozzájárultak ahhoz, hogy történészként a nők helyzetét kutassa. A második felszólaló, Bredford Perkins, a University of Michigan professzora 17 éves volt, amikor 1942 végén belépett a hadseregbe. Már előtte is figyelte a híreket, s meggyőződése lett, hogy a háború amerikai részről „jó háború". S bár volt némi tudomása arról, hogy a feketéket nem egyenrangú állampolgárként kezelik az országban, erről sem otthon, sem a seregben nem szerzett elsőkézből benyomást, így nem érzett ellentmondást a meghirdetett nemes célok és az otthoni valóságos helyzet között. Éppen ezért ellenvetés nélkül elfogadta a katonai szolgálat szükségességét, csakúgy mint harvardi évfolyamtársainak többsége. (Az évfolyam 90%-a szolgált a seregben.) Perkins a háború után fejezte be tanulmányait. Az