Századok – 1992

Tanulmányok - Gál Éva: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században I/3

28 GÁL ÉVA egészben áthelyezték Pestre, és sokan követték őket. Mindamellett Óbuda zsidó népessége a következő évtizedrekben is gyarapodott, de az 1820-as évektől kezdve már egyre inkább lemaradt a pesti zsidó népesség mögött. Végül is hogyan értékelhető az óbudai uradalomba, elsősorban Óbudára betelepülő zsidók szerepe a 18. században? A korlátozó rendelkezések arra szorították a zsidókat, hogy akár akarták, akár nem, döntő részben kereskedésből tartsák fenn magukat. Az óbudai zsidók egy kisebb csoportja távolsági kereskedelmet folytatott, amely két irányú volt: nyugatról — elsősorban Morvaországból, Csehországból, de távolabbi vidékekről is — finomabb textilárut, posztót és egyéb iparcikkeket hoztak be az országnak erre a középső, iparilag akkor még igencsak elmaradott vidékére; Magyarország középső és keleti részein pedig gabonát, gyapjút és más mezőgazdasági termékeket vásároltak fel nagyban, és szállították ezeket részint a hadseregnek, részint más vevőknek. Ebben az általános tőkehiányos időben a zsidóknak az könnyítette meg ezt a nagybani, távolsági kereskedést, hogy a nyugati tartományokban élő rokonaiktól és más hitsorsosaiktól könnyebben kaptak hiteleket. 1772-ben a Kamarához beadott folyamodványukban az óbudai zsidók külön hangsúlyozták, milyen fontos számukra a külföldről kapott hitel, másutt pedig azt írták, hogy a belföldi árukon szinte semmi hasznuk nincs.^4 Az óbudai uradalomban élő zsidók többsége azonban éppen az ilyen belföldi, kis értékű árukkal való kereskedésből élt. Egy részük boltot tartott Óbudán vagy Zsámbékon, ahol — mint ez az összeírásokból is kiviláglik — olyan kisebb értékű, vegyes cikkeket árultak, amelyekre a mindennapi életben szükség lehetett: vásznat, rövidárut, sót, gyertyát, dohányt, vasárukat, fűszereket, kávét, cukrot, stb. A legtöbb zsidó kereskedő azonban a hátán vagy lován vitte portékáját: rövidárut és más ehhez hasonlókat árult a falvakban, vagy felvásárolta a parasztok kisebb értékű termékeit, elsősorban állatbőröket (nyúl- és báránybőrt), megfont lenárukat, sajtot, élő állatokat. Sok volt a zsidó ócskás is, akik régi ruhák és ócskavas összevásárlásával és eladásával foglalkoztak. Az óbudai uradalomban a kocsmát és pálinkafőzést bérlő zsidók kisebb szerepet játszottak, mint például a Felvidéken; itt ugyanis a bérleteket többnyire nem zsidók kapták. A zsidóknak ez a kereskedelmi tevékenysége kétségtelenül hozzájárult az áruforgalom és ezzel együtt az árutermelés élénküléséhez, a pénzforgalom növekedéséhez, s mindezzel együtt a feudális korlátok feszegetéséhez, az elavult termelési viszonyok bomlasztásához. A távolsági kereskedelem és a nyitott boltok tekintetében ezt a szerepet más közeli városokban (elsősorban Pesten, Budán, Szentendrén) az ún. görög és örmény kereskedők töltötték be, de a házaló-felvásárló kereskedelem tekintetében a zsidók egy korábban ténylegesen hiányzó, fontos tevékenységet végeztek. A 19. század második felében és a 20. század első felében — 1944-ig — ha már jóval a pesti zsidó hitközségek mögé szorulva is, de még nagylétszámú zsidó népesség élt Óbudán. Az óbudai zsidók nagy többsége ekkor már a szegényebb réteghez tartozott, kétkezi munkával, munkásként, iparosként vagy kiskereskedőként kereste kenyerét, s igen nagy részük a holocaust áldozata lett. A második világháború után az egykor európai hírű óbudai zsinagóga elhagyottan, omladozva állt, míg végül is a Magyar Televízió vette használatba. A Laktanya utcai zsidó temetőt 1950-ben állami parancsra kiürítették, holott már Bercsényi Zsuzsanna 1737-ben azért adta el „örök időkre" az óbudai zsidó községnek a temető