Századok – 1992
Közlemények - Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban II/284
antiszemita megmozdulások a koalíciós időszakban 305 A lefojtott antiszemitizmus 1945 után sokan felvetették: nem hallgatni, beszélni kell az erősödő antiszemitizmusról. Nyíltan, politikai elfogultságoktól mentesen. A leginkább érintett kommunistáknak azonban ez végül is nem sikerült, bár többen kísérletet tettek az antiszemitizmus mibenlétének feltárására.3 9 1946 szeptember végén az igazságügy-miniszter törvényjavaslatot terjesztett elő a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről. Az éleződő antiszemitizmusnak, a kunmadarasi és a miskolci eseményeknek minden bizonnyal szerepük volt abban, hogy a javaslat gyors előkészítés után, „sürgősséggel" került a parlament elé. A meghozandó törvény a zsidóságot ért anyagi veszteségen kívánt enyhíteni: támogatásukra alapot kívánt létrehozni a gazdátlanul maradt zsidó javakból: 1945 után ugyanis még az is nagy nehézségekbe ütközött, hogy a visszatértek jogos tulajdonukhoz, az időközben másoknak kiutalt lakásukhoz, üzletükhöz hozzájussanak. A törvényjavaslat parlamenti vitájában a legtöbb felszólaló óvakodott attól, hogy a zsidók 1945 utáni helyzetét érintse. Részletesen beszéltek viszont a Horthyrendszer antiszemitizmusáról, a fasiszták felelősségéről. Olt Károly — az egyeden szót kérő kommunista képviselő — a Szovjetunióra hivatkozott, mint olyan országra, ahol a társadalmi rendszer eleve kizárja a faji üldözés lehetőségét. ,A magyar nép sem antiszemita — fűzte hozzá —, és lepereg róla minden szenny, ha a szabadságot magának helyes úton megszerzi. Ezért a magyar nép teljes felszabadítása végérvényesen likvidálni fogja az antiszemitizmust Magyarországon."4 0 Ezzel elismerte a zsidóellenesség meglétét, ugyanakkor a megszűnését — pártja felfogásának megfelelően — a „reakció" felszámolásától remélte. A törvényjavaslat vitáját is csupán kedvező alkalomnak tekintette a „jobboldal" elleni újabb támadáshoz. A szociáldemokrata Száva István azon kevesek közé tartozott, akik a háború utáni antiszemitizmusról is szót ejtettek. „Sajnálatos kilengésekről" beszélt, amelyek „még ma is megtörténnek, ha szórványosan is és semmi szín alatt sem olyan intézményesen és sűrűn, mint példának okáért egyes szomszéd államokban". Ó mondta ki azt, hogy a törvényre elsősorban nem is a zsidóságnak van szüksége, hanem a magyar demokráciának. A parlamentnek cezúrát kell vonnia a megelőző időszakok és a háború utáni helyzet között, jelentette ki. Demonstrálni kell önmaga és a világ előtt, hogy emberségben nem marad el más népek mögött. A nemzeti önbecsülés és a külföldnek szánt nemzeti imázs azonban nem teremthető meg egy parlamenti döntéssel. A honatyák, ahelyett, hogy szembenéztek volna az antiszemitizmus valós veszélyeivel, a szőnyeg alá söpörték a problémákat, s szinte elérzékenyülten állapították meg, hogy a „magyar nép" valójában soha nem volt antiszemita. Ebben a hangulatban disszonánsnak tűnt a szabadságpárti Nagy Vince figyelmeztetése: ,A politikai pártoknak és intézményeknek keresztény vezetői sohase mulasszák el tömegeiket a lappangó antiszemitizmus oktalanságára és országromboló voltára figyelmeztetni, és élesen forduljanak szembe azzal." Egyedül a kisgazdapárti Anti Ödön tett kísérletet a megmaradt zsidókat sújtó antiszemitizmus összetevőinek feltárására és következményeinek számbavételére. Mint
