Századok – 1992
Tanulmányok - Gál Éva: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században I/3
16 GÁL ÉVA További 12 családfő kisebb értékű árukkal vándorkereskedelmet folytatott; némelyikről azt írták, hogy a hátán cipeli portékáját („pagatim peregrinando mercatur minutiis", „dorso portando pagatim res minutiores vendit"), másokat egyszerűen „dorsalista"- nak, vagyis batyusnak neveztek. Közülük azonban ötnek lova is volt, úgyhogy ezek feltehetően nem gyalogosan házaltak, s akadt köztük olyan, aki nem évi 2 forint, hanem 5 forint cenzust fizetett. A vándorkereskedők többsége (7 adózó) mindamellett a 2 forintos kategóriába tartozott. A kereskedéssel foglalkozók közé számítható még a zsidók kocsmárosa („educillator judeorum"). Óbudán ekkor 7 zsidó kézművest írtak össze, 3 szabót, 2 vargát, 1 üvegest és 1 borbélyt. A fennmaradó családfők között 4 napszámos (manualista), 4 hitközségi alkalmazott (sakter, kántor, tanító, kisbíró), — a rabbi nem szerepelt a felsorolásban — és egy „jocalista" volt, aki nyilván az ünnepségeken mulattatta a község tagjait. Ami az összeírtak anyagi helyzetét illeti, arra elsősorban a cenzus összegéből következtethetünk. 24 adózó évi 1-2 forintot fizetett. A hitközségi alkalmazottak mentesek voltak a cenzusfizetés alól, s valószínűleg ők is a szegényebbek közé tartoztak, akiknek hányada ilyenformán mintegy 60% lehetett. Lovat összesen 9 zsidónál írtak össze (más jószágot egynél sem). A 9 közül kettőnek — Hirsl Mandl bírónak és Marcus Simon boltosnak — 4-4 lova volt, másik kettőnek 2-2 lova, a többinek l-l. Szolgát („famulus") hét adózónál írtak össze, szolgálólányt („ancilla") ezeken kívül még 14-nél. A lótulajdonosok — egy kivételével — a szolgát, illetve szolgálóleányt tartó adózók között voltak. Nyilvánvaló, hogy ez a csoport alkotta az óbudai zsidó község jobb anyagi helyzetű kisebbik felét. (A mindössze 1 szolgálóleányt tartó, alacsony évi cenzust fizető családok nem feltétlenül sorolandók a jobb anyagi helyzetűek közé.) Az Óbudán 1736-ban összeírt zsidó családfőknek legalább a fele foglalkozásánál fogva nem tartózkodhatott állandóan a helységben, úgyhogy ekkor is érvényes lehetett az, amit Zichy Péter tiszttartója mintegy két évtizeddel korábban írt róluk:„ki ide, ki tova megyen". Vonatkozott ez a távolsági kereskedelemmel foglalkozó, az országos vásárokra járó kereskedőkre ugyanúgy, mint a pálinkát, cérnát árusító, nyúlbőrt, ócskavasat felvásárló házalókra. Ugyanebben az évben Zsámbékon a név szerint felsorolt 21 zsidó családfő közül 11 volt kereskedő. Az egyik közülük sajttal kereskedett, a többi tízről azt mondta az összeírás, hogy vándorkereskedelmet folytat vászonnal, pántlikával, cérnával és hasonló kisebb értékű árukkal („exercet quaestum cum telis, ligulis et aliis minutiis hinc inde peregrinando" vagy „ in dorso portando"). Boltja egyiknek sem volt, lova viszont hatnak. Két zsidó családfő a zsámbéki, illetve a töki urasági mészárszéket bérelte. Egy családfő a zsidók részére pálinkát főzött. Velük együtt a kereskedő foglalkozást űzők a zsámbéki zsidó családfők kétharmadát alkották. Működött a helységben egy zsidó szabó is. Egy családfőnél az összeírás nem jelölte meg a foglalkozást, a többi 4 hitközségi alkalmazott volt: egy sakter, egy tanító, egy kisbíró és egy bábasszony (egy Eszter nevű özvegyasszony). Mivel az 1736-os összeírás szerint Zsámbékon a földesúrnak a védelemért és lakhatásért fizetett összeget a zsidó község tagjaira lényegében egyenlően vetették ki, a vagyoni helyzetre itt csak a lovat birtoklók és a szolgát tartók számából következtethetünk. Az említett hat kereskedőn kívül még a két mészárszék-bérlőnek volt
