Századok – 1992

Történeti irodalom - Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl (Ism.: Sebők László) I/169

170 TÖRTÉNETI IRODALOM 170 csak a TS-4 Magyarságkutatás program támogatásával kerülhetett kiadásra, de a már kinyomtatott 5. kötet kötésére egyelőre sehonnan sincs pénz, s nem tudni mi lesz a már megszerkesztett 6. kötet további sorsa? Gyűjteményes kötetek összeállítói természetesen mindig csak a rendelkezésre álló kéziratokból válogathatnak (bár felkérésekkel ezekre befolyással lehetnek), s ez nem mindig teszi lehetővé a sokoldalú elvárásoknak és szempontoknak megfelelő kiegyensúlyozott kötetszerkesztést - ilyen szempontból tehát a bírálat gyakran nem is őket illeti. Ezzel a kötettel is ez a helyzet: a benne szereplő 16 írás ugyanis nagyon eltér egymástól mind szemléletmódját és metodikáját, mind pedig színvonalát tekintve, s ez csak részben magyarázható azzal, hogy a szerzők között az ismert néprajzosok mellett az egyházak igehirdetői meglehetősen nagy számban szerepelnek. (Tőlük pedig a professzionalista néprajzos szemlélet- és feldolgozási módot megkövetelni maximaiizmus volna.) Ügy tűnik, az okok mélyebbek: a Kárpát-medence különböző magyarlakta tájainak néprajzi kutatottsága meglehetősen eltérő, legalábbis ezt mutatja, hogy a kötetben szereplő erdélyi anyagok gazdagok, színesek, míg például a szlovákiai magyarokról csak egy rövidke kis beszámoló szól. (Sajnos tapasztalhatjuk, hogy más társadalomtudományok - például irodalom- és kultúrtörténet - területén is hasonló a helyzet.) Szóvá kell ezt tennünk, hogy a jövőbeni kutatásszervezéseknél erre több figyelmet fordítsunk. A néprajzi tanulmányoknál számos esetben furcsa érzéssel figyeltem meg egyfajta pongyolaságot: a néha több évtizeddel ezelőtti tapasztalatok alapján levont következtetések jelenidejű megfogalmazását. A kötetben szereplő tanulmányok csak megerősítették ilyen irányú zavarodottságomat. Elfogadom: a vallásos népi hagyományok lassan változnak - de változnak, s éppen e változások folyamatának elemzése lenne az egyik legfőbb feladatunk. A tárgyalt tanulmányokban azonban rendszeresen - egyfajta régies néprajzi szemléletmód következtében - a leíró és a múltat bemutató jelleg a szükségesnél talán nagyobb hangsúlyt kap a jelenideig eljutó elemzésekkel szemben. A tanulmányok sorát Erdélyi Zsuzsanna megindító beszámolója nyitja levelezéssel végzett gyűjtőmunkájáról. A rengeteg levélrészletet és apokrif imát közlő írás páratlan értéke, hogy miközben bemutatja a vallási néprajz gyűjtőmunkájának nehézségeit és szépségeit, számos érdekes és fontos információt szolgáltat e tudományterület elmúlt évtizedekbeli történetéhez. Domán István írása igazi kuriózum: a jesiváknak (talmudiskoláknak) a magyar kultúra megőrzésében játszott szerepét vizsgálja, s érdekes példákban mutatja be, hogy a magyarországi származású zsidók milyen gyakran tartották meg magyarnyelvűségüket idegenben is. A következő két (lelkészek által készített) tanulmány inkább dogma-, illetve egyháztörténeti, mintsem néprajzi. (Petrassevics Nikefór ortodox és görög katolikus vallási kölcsönhatásokról, Szigeti Jenő a kárpátaljai adventisták kezdő lépéseiről ír.) Fazekas Gábor técsői visszaemlékezései és Nagy Olga erdélyi reformátusokról szóló tanulmánya arra int, hogy az igehirdető az egyházi előírásoktól eltérő hiedelmeket, szokásokat nem vetheti el dogmaszerűen: néha kénytelen kompromisszumot kötni. Virt István a moldvai csángók halottas szokásairól ír, s azzal, hogy meglehetősen friss (1986-88-as) gyűjtésű anyagot dolgoz fel, hiteles és pontos képet ad a mai csángókról, ma is tartó szellemi megnyomorításukról. Egyik beszélgetőalanyának vallomása akár az egész kötet mottója lehetne: "Ameddig magyarul beszélünk álmunkban és magyarul imádkozunk magunkban, addig magyarok maradunk." Az erdélyi anyag gazdagságát mutatja, hogy a már említett mellett további három lelkészek által írt beszámoló foglalkozik vallásos életükkel: Virág Anna és Kovács Péter a nyárádmenti unitárius székelyekről, Sándor Andrásné az oltszakadáti evangélikusokról, Makkai Endre pedig a bukovinai származású dévai református és katolikus csángó-székelyekről ír. A néprajzos Hála József homoródmenti óévbúcsuztató és újévköszöntő népszokásokról írt tanulmánya bemutatja - mintegy illusztrálva a Juhász Gyula bevezetőjében említett gondolatokat -, hogy a világi szórakozás és a vallásos élet hogyan fonódhat öszze. Molnár Ambrus lelkész sokoldalú és árnyalt képet rajzol a horvátországi magyarság legrégibb falvai, Kórógy és Szentlászló lakosainak református egyházi életéről - a történelem viharai következtében lehet, hogy beszámolója a múlt leírásává válik. A búcsújárás a kisebbségben élők önszerveződésének mindig is egyik legpregnánsabb megjelenési formája volt, s az erről szóló két írás kitűnően hívja fel a figyelmet arra, hogy a búcsú a mindvégig meglévő vallási motiváció mellett szinte a magyar kisebbség rendszeres találkozási alkalmaivá vált, néha még a hatalom szándékaival szemben is. (Bárth János jugoszláviai magyaroknak a bácskai Doroszlóra irányuló, Bama Gábor pedig a burgenlandi alsóőriek lékai és máriacelli búcsújárásáról szóló tanulmányával szerepel a kötetben.) A szlovákiai magyarok egy kis csoportjáról, a zoborvidékiekről (Nyitra-kömyékiekről) ír Tátrai Zsuzsanna, számos szép példával támasztva alá mondandóját.