Századok – 1992

Történeti irodalom - 300 Jahre zusammenleben – aus der Geschichte der Ungardeutschen. Internationale Historikerkonferenz in Budapest (5–6. März 1987) (Ism.: Pritz Pál) I/162

TÖRTÉNETI IRODALOM 165 igényt fog támasztani arra, hogy a korábban elért szintet ápolhassa és fejlesszhesse. Ha ellenbben ez a szituáció még nem adott, akkor majd a többségi néppel éh meg és alakítja ezt a fejlődlési szakaszt. Az asszimilációval kapcsolatban az előadó annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a „természetes" asszimiláció fogalmát egyértelműen el kell utasítani; a társadalomlélektan szerint is az azonosságtudat ilyen „feladása" lehetetlen. Hutterer Miklós magyarok, németek, magyarországi németek kulturális kölcsönhatását elemezte. A tárgybavágó szakirodalom siralmas szegénységével szemben a lehető legkomplexebb megközelítés szükségességét hangsúlyozta, amelynek „minden esetben és minden területen a kulturális cserét, célcsoportjaik teljes kultúrájában megnyilvánuló kölcsönös kapcsolatokat kell feltárni". A két világháború közötti iskolapolitikát esztelennek minősítve - mert leválasztotta a hazai német iskolai képzést az össznémet kultúráról - az előadó a kölcsönös kulturális kapcsolatok tudatos ápolását szükségesnek mondotta annak érdekében, hogy a nemzetiségek „híd" funkciójukat betölthessék. Sajnos a magyarországi németség értelmiségi rétege olyan erősen megfogyatkozott, hogy már nagyon is kérdéses, vajon egy szerencsésebb iskolapolitika ezen segíthet-e. Mindenesetre az összes érintett érdeke lenne ennek sikere. A hozzászólások sorát Sebestyén György nyitotta meg, aki nemes hevületű beszédében a magyarországi németek közvetítő szerepét támasztotta alá sok szemléletes példával és sürgette, hogy jussunk már egyszer túl a nemzeti romantika kategóriáin, de egyben a dogmatikusan értelmezett felvilágosodáson is, mert - szerinte - az embereknek és az emberiségnek a mítoszt és a rációt is alá kell rendelni. MoUay Károly rövid hozzászólásában a konferencia tárgyát képező időszak előtti korok hazai németségének történetét idézte fel szabatosan. Lorenz Hüffner a wittenbergi egyetem magyarországi német diákjai és tanárai műveiről beszélt. Anton Taeffemer Wellmann Imre előadásához fűzött néhány kritikus észrevételt. Johann Éppel a magyarországi németek betelepítésének történetét konkrét helytörténeti adatok szemszögéből közelítette meg, majd Wellmann Imre reflektált az őt ért megjegyzésekre. Szász Zoltán magvas hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1968. évi nemzetiségi törvény a nagypolitika szintjén ugyan gátolta a nemzetiségi törekvéseket, ám a gazdaság és a kultúra területén a saját etnikai, helyi érdekeik érvényesítését lehetővé tette. Az asszimiláció sokat vitatott témaköréhez azt fűzte hozzá, hogy a kormányzat valójában nem rabolta meg a németség értelmiségét, hanem a kormányzattól függetlenül megindult folyamatot vitte tovább. Anton Szentfülöpi a két háború közötti korszak, főleg az 1924-ben létrejött Magyarországi Német Népművelődési Egyesület történetével foglalkozott. Gerhardt Seewann főleg Bleyer Jakab törekvéseit mutatta be, Szita László pedig az iskolaügyet tárgyalta és felhívta a figyelmet arra, hogy 1923-tól a nemzetiségek által lakott területeken ún. „nemzetiségi szakfelügyelők" működtek, akik közül ó a nevét Balázsra magyarosító Bittenbinder Ferenc munkásságával foglalkozott. Friedrich Spiegel-Schmidt annak a felfogásnak adott hangot, hogy a tényeken nyugvó kutatásoknak mindenütt ugyanazon eredményekhez kell vezetniük. Fehér István a magyarországi németek hűségmozgalmának történetét elevenítette fel röviden, elismerve, hogy a 150 ezres volksbundista táborhoz képest a hűségmozgalmisták 35-40 ezres köre ugyan eltörpül, mégis a mozgalom ragyogó fegyverténye a hazai ellenállási mozgalomnak. Bellér Béla „hozzászólásában" - hiszen minden bizonnyal egy, a konferencián leadott, előadás terjedelmű szövegről van szó - a magyarországi németek második világháború utáni hazai megítélését sok tényanyag felsorakoztatásával világította meg. Mivel a hazai németség kitelepítésének aktuálpolitikai alátámasztása nem vol elegendő, ezért történetpolitikai, történetfilozófiai érveket is kerestek, amely a régi kuruc-liberális felfogásra támaszkodott, s amelyet ekkor főleg Kovács Imre és Darvas József fogalmazott újra. Bellér Béla az eddigi szakirodalommal szemben bírálta a Népgondozó Hivatal felállítását előíró rendeletet, mert az „nyilvánvalóan a magyar politikai nemzet elvi alapján állt, amely nem ismert el más nemzetiséget mint a magyart, a többi nemzetiséget pedig a német, szlovák stb. anyanyelvű magyarok képtelen kategóriájába gyömöszölte. „Utalt arra, hogy a magyar kormány jóval az 1945. júliusi-augusztusi potsdami konferencia előtt törvénytervezetet készített a magyarországi németekről, amely részben a Nemzeti Paraszpárt kitelepítési javaslatát tükrözte, részben pedig az 1945 végén született kitelepítési rendelet előhangjának tekinthető. Nyíri Tamás - aki 1945 őszén Budaörsön káplánkodott - a szemtanú hitelességével beszélt az ottani kitelepítés lezajlásáról. Paul Ginder afölött érzett örömének adott hangot, hogy a konferencia egyértelműen elutasította a kollektív felelősség elvét. Zielbauer György azt mutatta be, hogy az Unser Hauskalender 1949-1986 közötti számaiban közölt cikkek alapján milyen kép rajolódott ki a hazai németek kitelepítéséről. Füzes Miklós a kitelepítésekkel foglalkozott, hangoztatva, hogy a magyarságban kialakult németellenesség létrejöttében „nem kis szerepet töltöttek be a népi írók". Cseresnyés Ferenc ugyancsak a kitelepítések történetét taglalta, kiemelvén, hogy az 1945 decemberi kormányrendelet kihúzta a jogi alapot az egyéni mérlegelésekre hivatott Nemzethűségvizsgáló Bizottságok működése alól. Josef Wirth a lengyeli