Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

608 KRÓNIKA módosítás, korrekciók, majd a generális szemléletváltozás következtében — eluralkodott bizonytalanságon, úgy abban továbbképzéseinknek nyilván nem csekély szerepe lehetett. Nemcsak a tizennégy tanfolyamnak és az azt követő nyári akadémiának, hanem azoknak az egyéb-kurzusoknak, komplex gyakorlati szemináriumoknak, a tanári fórumoknak is, amelyek jobbára úgyszintén Társulatunktól kaptak előadót. (Jellemző adalék: csupán a Fővárosi Pedagógiai Intézet évente nem kevesebb mint 125 rendhagyó órát rendezett, s se szeri, se száma az alkalmi továbbképzéseknek is.) A látszat ellenére az ilyesfajta rendezvények nem igen terhelték meg magát a Társulat vezetőségét és költségvetését, hiszen önköltségesek voltak és nagyobb részben Szabolcs Ottó alelnökünk személyes fáradozásainak és erőfeszítéseinek, valamint az előadók személyes áldozatvállalásának eredményeként jöttek létre. Gyakori előadóként azonban észlelnem kellett ennek a súlypontáthelyeződésnek bizonyos, nem elhanyagolható negatív következményeit is. Tanár kollégáink mintha kissé túlontúl hozzászoktak volna, hogy „kiszolgálják" őket, s olyankor is hajlamosak segítséget kérni, amikor az öntevékenységükre volna szükség. Úgy gondoljuk, hogy a kívülről irányított — így a Társulat bevonásával folyó — át- és továbbképzés csakis akkor lehet igazán eredményes, ha tanári műhelyek, alkotó közösségek gazdag, sokszínű hálózatával egészül ki. S akkor, ha ezek a jelenleg inkább módszertani jellegű megközelítések helyett — vagy mellett —, az oktatásban felhasználandó és felhasználható újabb szakirodalmat dolgozzák fel. Visszautalva a bevezető mondatokra, imitt-amott hallhatók olyan hangok, hogy a Társulat nem fordult együtt eléggé a változó világgal. Amennyiben ez az észrevétel arra vonatkozik, hogy a vezetőség nem vállalt társadalmi lehetőségeinek megfelelő szerepet a rendszerváltás előmozdításában azzal, hogy lépten-nyomon deklarációkkal árasztotta el a sajtót, úgy ezt a megállapítást helytállónak tartjuk. Testvérszervezeteinkkel együtt kezdeményeztünk ugyan olyan — egyébként várakozáson felül sikeres — akciókat, mint a vüág társadalomtörténeti társulatai figyelmének felhívása a l romániai falurombolásra. Egyébként azonban nem éreztük magunkat arra feljogosítva, hogy egy mamut szervezet nevében, amelyet nemcsak feltehetőleg, hanem bizonyosan a nézetek megosztottsága jellemez, olyan, politikai konzekvenciákat hordozó akciókat szervezzünk és megnyilatkozásokat tegyünk, amelyek csupán a tagság egy részének tetszésével találkoznának. Egyébként is úgy véljük, hogy egy olyan szakma művelőinek legnagyobb részét tömörítő társulatnak, amelyről nem mi, hanem külső, köztük külföldi megfigyelők állítják, hogy valódi funkciójához mérve „illetlenül" nagy szerepet játszott a pártállamiság alapját alkotó monolitikus gondolkodásmód megingatásában, aligha van szüksége mentegetődzésre. Még akkor sem, mintha úgy tűnik, hogy manapság — a hangosabb „önértékelők" össztüzében — ez az evidencia kezd elfelejtődni. A Társulat váratlanul nagy társadalmi visszhangra talált népszerűsítő folyóirata, a História révén mindent megtett — s nemcsak a történelemszemlélet modernizálásáért, hanem általában a magyar gondolkodás felszabadításáért —, ami történésztől egyáltalán elvárható. Mivel magam is a folyóirat rovatvezetői és állandó szerzői közé tartozom, a jó ízlés tiltja, hogy a folyóirat szerepét részletesem elemezzem. Ezért csupán kötelességszerűen utalok rá, hogy a lap pillanatnyilag 50 000 körüli példányszámban jelenik meg és több mint 10 000 előfizetővel rendelkezik. Ε számok