Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

KRÓNIKA 605 tényt is, hogy ezen kedvező változások szükségképpen a Társulat szerepének csökkenésével járnak. S arra kényszerítették, hogy a múlt századi „alapító atyák" által kijelölttől eltérő utat keressen önmaga hasznosítására. Az elveszett jogosítványok közül csupán azt az egyet sajnáljuk, amely meghatározó szerepet biztosított a Társulatnak a magyar történeti könyvkiadásban. Nem azt az időt sírjuk persze vissza, midőn — ismétcsak 1949 után — a Társulat gondosan szelektált vezetősége döntött arról, kik lesznek azok a kiválasztottak, akik szűk körben olvasott szakfolyóiratok hasábjain kívül is hallathatják hangjukat, hathatnak a szélesebb értelemben vett olvasóközönségre. Csupán azt fájlaljuk, hogy az ezer felől ostromolt Akadémiai Kiadó kegyére kényszerülve, lényegében kiszorult az elmúlt évtizedek korábban elképzelhetetlenül gazdaggá vált könyvkiadási tevékenységéből. A Társulat semmi olyant nem tudott nyújtani, amivel a legkapósabb szerzőket magához vonzhatta volna. így halt el az egykor oly nagy feltűnést keltett Életek és korok és Sorsdöntő történelmi napok című sorozat, s nagy eredménynek számít, hogy gondozásunkban megjelenhetett a Kossuth Lajos munkáinak. VII. kötete (Pajkossy Gábor munkája) és József nádor iratainak III. kötete (Domanovszky Sándor kéziratát Glatz Ferenc egészítette ki). ) (A könyvkiadás visszaesése, mint alább arra még kitérek, nem vonatkozik a szakosztályokra és a vidéki csoportokra.) 1989-ben, az egyesülési törvény hatályba lépésével — egyelőre persze csupán jövőbeli kihatásaiban — döntő változás következett minden társadalmi szervezet, így a mi Társulatunk életében is. Ezek az eddig — mint kiderült — jószerivel megfelelő jogi szabályozás nélkül működő testületek önálló jogi személlyé váltak és bejegyzést nyertek az illetékes cégbíróságnál. Az örömbe azonban nem csekély üröm is vegyül. Ez az üdvös törvény ugyanis anélkül helyezte „szabadlábra" a társulatokat, hogy finanszírozásukat megnyugtatóan rendezte volna. Márpedig nyilvánvaló, hogy — a többi kulturális intézményhez hasonlóan — a Társulat sem állhat meg a saját lábán rendszeres központi támogatás nélkül. Már az 1986. évi főtitkári beszámolóban olvasható, hogy a Társulat bevételeiből jószerivel a postaköltségek fedezésére sem telik. A helyzet 1986 óta csak annyit változott, hogy az azóta bevezetett számtalan tarifaemelés után már magunk sem tudjuk, hogy az elmúlt öt esztendőben tulajdonképpen hogyan sikerült lebonyolítanunk a Társulat egyre növekvő levelezését. A tagdíjakat — lévén tagjaink nagyobbrészt kisfizetésű alkalmazottak — semmiképpen sem emelhetjük oly mértékben, hogy az a működtetést akár csak töredékesen is biztosítani tudja. Az a gyakorlat, miszerint az állami támogatást korábbi felügyeleti szervünk, a Magyar Tudományos Akadémia csatornázza a társulatok felé, az egyesületi törvény életbelépésével tulajdonképpen megszűnt. A kapcsolat jellege megváltozott, a támogatást a Pénzügyminisztérium határozza meg, a MTA biztosítja és az APEH szabályozói és ellenőrzése szerint lehet felhasználni. Lényegében: a bürokrácia növekedett, a támogatás csökkent. Működésünkhöz a MTA az elmúlt években több ízben adott életmentő támogatást központi alapjából, de a jövőben bármikor megeshet — bár rossz jós lennék! —, hogy, többek közt ezen összegek lefaragásával kényszerül segíteni magán, s mi ezt nem is kifogásolhatjuk. Az egyesülési törvény életbelépését követően több területi csoportunk jelezte, hogy — csupán maga a Társulat lévén önálló jogi személy — nem férhet hozzá a szponzoroktól nagy fáradsággal összekoldult kicsinyke pénzéhez. Ez szükségessé tet-