Századok – 1991

Történeti irodalom - Bornemissza Anna megbűvöltetése (Ism.: Nagy László) V–VI/579

580 TÖRTÉNETI IRODALOM vezetésében egyre nagyobb szerepet kap az ifjú Thököly Imre. Ez utóbbi személy a kurucokkal elválik az erdélyi katonaságtól és a bányavárosokba tör, míg az erdélyiek Teleki vezetésével visszatérnek a fejedelemségbe. A következő évben Bornemissza Anna férje I. Apafi Mihály fejedelem Tfeleki helyett Thökölyt nevezi ki a bujdosók tényleges vezetőjének, akit erdélyi irányítással szembehelyezkedő bujdosók még az év végén egyetlen vezetőjüknek ismernek el. 1680-ban az Erdélytől különvált kurucok önálló háborút folytatnak I. Lipót császár és a magyar király katonái ellen, s a következő évben Apafi fejedelem török parancsra mintegy segélyerőként vesz részt a kurucok támogatásában. Thököly hadisikerei nyomán Felső-Magyarországon egy Erdélytől független új kuruc állam jön létre 1682-ben, amely bár Erdélyhez hasonló török vazallus államalakulat, mégis egyre élesebb konfrontációba kerül mind Apafi fejedelemmel, mind Tbleki Mihállyal. Az ezt követő időszakban egyre inkább feszült viszony jön létre Erdély és a kuruc állam között, amin nem változtat az sem, hogy 1683-ban a Bécs ellen induló Kara Musztafa nagyvezér mind Thökölyt, mind Apafit kirendeli a török akció támogatására. A török kudarc mindkét magyar fejedelmet a Habsburg uralkodóval való egyezkedésre indítja, ami Thökölynek nem sikerül, Apafinak viszont végülis igen. Az ebből és személyes hatalmi torzsalkodásokból származó ellentétek oda vezettek, hogy az erdélyi országgyűlés 1685 februárjában hűtlenségi perben elmarasztalta és birtokaitól megfosztotta Thököly felső-magyarországi fejedelmet, 1686 júniusában pedig erdélyi katonaság támadta meg és űzte ki Erdélyből a török fogságból kiszabadult „kuruc királyt". Lényegében ezekben lehetne összefoglalni a végnapjait élő, török vazallus erdélyi fejedelemség külpolitikai mozgásterét, cselekményeit. Ami a belpolitikát illeti, azt kitöltötte Apafi fejedelem és az ő árnyékéban előretörő Teleki Mihály praktikáktól tarkított gyilkos küzdelme a hatalom megtartásáért Bánfly Dénes, majd Béldi Pál és hívei ellenében. Ebbe a kisstílű küzdelembe kapcsolódik Bornemissza Anna fejedelemasszony állítólagos „megbűvöltetése" is, amit sajátos módon a szerző - nem tudni miért - nem tesz idézőjelbe. Sőt azt íija a bevezető tanulmányban: „előre eltervezett koncepciós eljárásról nem beszélhetünk. Tálán ezért mutatkoznak meg érzékletesebben és hitelesebben a varázsló-rontó asszonyi praktikák valós, őszintén hitt, vagy kitalált elemei." (3. o.) Az idézett és az azokat megelőző sorokat olvasva óhatatlanul fölmerül a gondolat, hogy a tanulmány szerzője és okmányok publikálója nem tisztázta magában a koncepciós perek ismérveit. Ezért tagadja a Béldi Pálné és társai ellen folyó per és eljárások ilyen jellegét, holott azok vitathatatlanul több tekintetben is konstruált, valós alapokat nélkülöző processzusok voltak, amivel kapcsolatban különben Hemer János maga is hoz több helyütt alátámasztó, bizonyító anyagokat. Hiszen kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapul még az az alapvád is, hogy Béldi Pálné bizonyos boszorkányok és boszorkányságok igénybevételével a fejedelmi pár „rontására" törekedett. Ugyanakkor a szerző meggyőző módon bizonyítja, hogy a fejedelemasszony mily sokrétű egészségkárosodásban szenvedett már az állítólagos „bűvölések" előtt is. Nem tűnik ki különben a tanulmányból és a jegyzetekből egyértelműen az sem; mennyire illett a kor általános szokásaiba, hiedelemvilágába mindazt, amit Béli Pálnénak vitatható megalapozottsággal fölróttak? Tálán ha a szerző részletesebben foglalkozott volna az e tárgyban újabban megjelent azon munkákkal, amik a 17. századi erdélyi és magyarországi boszorkányperekkel foglalkoznak, jobban eligazodna e problémakörben. Nem ártott volna többet és mélyebben foglalkozni e kor politikai történetének legújabb irodalmával sem - így mindenekelőtt Benczédi László munkájával - ami megóvhatta volna a szerzőt több pontatlanság elkövetésétől és kiiktathatott volna a munkájából nem egy ellentmondást. így mindenekelőtt azt, hogy a szerző egyfelől bemutalja a transzilvánizmus beszűkültségét, parlagiasságát és a magyar sorskérdésekben tanúsított önző állásfoglalását, ugyanakkor tanulmányát mégis átlengi egy bizonyos, ma már meghaladottnak tekinthető transzilván történetszemlélet. Ez megmutatkozik többek között abban is, hogy „lesüllyedésnek" nevezi a török vazallus Erdély Habsburg fennhatóság alá kerülését (42.0.), holott a török elnyomás alóli felszabadulás az egész magyarság számára a fejlődés útjára lépés legelső előfeltétele volt. Úgy látszik, rendkívül nehezen és la^-an tűnik el a történetszemléletünkből az „ősi ellenségünk a német hódító" koncepció, amely visszavetült a török elnyomás ellen Magyarországot még csak részben is megvédeni tudó 16-17. századi Habsburg hatalomra is. Rátérve néhány kisebb részmegjegyzésre: nem világos az a megállapítás, hogy kinek a számára is volt „megalázó" a vasvári béke körüli alkudozás? (8. o.) Tévesnek tekinthető az a következő oldalon olvasható kijelentés is, miszerint a bujdosók hada 1674-ben lett volna a korábbinál ütőképesebb. Ha a szerző ismeri akár Benczédi László 1980-ban megjelent monográfiáját, akár az én, 1983-ban az Akadémiai