Századok – 1991
Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415
SÓBÁNYÁSZAT ÉS SÓKERESKEDELEM I. APAFI MIHÁLY IDEJÉN 429 fő központja — habár sóeladás itt is folyt — hanem inkább csak lerakatként, illetve átrakodó helyként funkcionáltak. A máramarosi só döntő részét a Királyi Magyarországra exportálták Útja a rónaszéki aknáktól szekereken, illetve télen szánon a máramarosi portusokra vezetett, ahonnan a folyón jutott túl a fejedelemség határán Tiszabecsre és Tokajba. A szállítást az egész útvonalon a rónaszéki kamaraispán szervezte, s tartotta kézben, ó gondoskodott a só portusokra történő leszállításáról, a hajókról és szállyákról, ezek legénységéről, különböző kiadások fedezéséről. Az ő alárendeltje volt a portusi vámos is, akinek a helyzete, szerepe merőben különbözött a marosváradjai vagy dévai portus vezetőjétől. Annak magyarázatát keresve, hogy a belső-erdélyi gyakorlattól eltérően Máramarosban a kamara miért tartotta kezében a portusról vízi úton történő további sóforgalmazást, az egyik fő tényezőt abban látjuk, hogy itt — miként fentebb már említettük — megmaradtak a bányákhoz tartozó uradalmak, a különböző szolgáltatásokkal tartozó falvak egész sorával. Ε falvak egyebek között hajónak való deszkákat, szállyákat adtak (1673-ban hét hajót, 21 szállyát, 1689-ben két hajót, 50 szállyát) s a szállyákra irányító személyzetet, (kormányosokat, farkon állókat). Mindezt megszabott fizetségért. Ezenkívül ún. sószállító pénzzel tartoztak. Ennek összege 1673-ban 137 forint 25 dénár, 1689-ben 227 forint 10 dénár. A máramarosi taxás városok hozzájárultak a vízi szállításhoz is. Sziget kötelezettsége három hajóra elegendő deszka, hajók készítése fizetés ellenében; valamint az itteni portuson a szállyák ki- és bevontatása. Hosszúmezőnek pedig a Tiszán lemenő valamennyi hajóhoz segédszemélyzetet kellett biztosítania. A felsoroltakon túl az is megkönnyítette a máramarosi sóhajózás kézbevételét — ami, hangsúlyozzuk, egyben az export-folyamat kézbentartását jelentette —, hogy a terület bővelkedett vízi szállítóeszközök alapanyagául szolgáló fában, ugyanakkor a Kamarának elővásárlási joga volt a tutajokra, és a rónaszéki kamaraispánnak azt is előírta instructiója, hogy a portusról „nem is szabad senki savainak a mienk előtt elmenni", azért, hogy ezek annál jobb áron kelhessenek el.74 A szállítmányoknak az olvadás utáni „első vízen" kellett indulniuk. Eddig még nem sikerült Apafi-kori rónaszéki számadást találnunk, így a leszállított mennyiségre vonatkozóan csak becsléssel élhetünk, kb. 50.000-ben jelölhetjük meg a sókockák számát.7 5 A vízi úton történő sókereskedés mellett szekerekkel is folyt a só forgalmazása, bár ez mennyiségét tekintve elmaradt az előbbitől. Sőt ennek egy része is a marosi portushoz kapcsolódott. Az ún. lucrumos sót a kereskedők ugyanis — a ránk maradt iratokból kikövetkeztethetően — a bányahelyeken megvásárolták, majd maguk gondoskodtak a portusra történő leszállításról, ahol a kincstár hasznát (a lucrumot) meg kellett fizetniük. Ezután eladhatták a hajósoknak, vagy a vízi szállításról is gondoskodva a sóforgalmazás teljes folyamatát a kezükbe vehették. Ilyenre azonban csak nagyon kevés példát ismerünk (1662-ből pl. Páter János, Rácz Tadián). 1662-ben a portusra összesen 41.821 db. lucrumos sót szállítottak és utána 4.418 tallért fizettek. 1663-ban csaknem másfélszeresét, 58.049 db-ot, amiért 4.941 tallért fizettek. 1670-ben a váradjai portusra szállított lucrumos sóért 2.185 tallért fizettek (a pontos darabszámot nem ismerjük). Ehhez azonban hozzá kell számolni a dévai portusra vitt lucrumos sót. Ennek mennyisége 1668-ban 40.940 db., 1669-ben 33.848 db. volt.7 6
