Századok – 1991
Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415
SÓBÁNYÁSZAT ÉS SÓKERESKEDELEM I. APAFI MIHÁLY IDEJÉN 427 adni". Máramarosban a bányahelyekhez tartozó appertinentiák helyzete is más volt, mint a belső-erdélyi területen. Itt nemhogy csökkent, hanem éppen nőtt mennyiségük. Az 1670-es évek elején Alviniczi Péter kamaraispán több darab szántóföldet is vásárolt, s az 1689-i inventáriumban is egy korábban nem szerepelt nagy kiterjedésű rétnek és szántónak használt új praediumról olvashatunk. 1673-ban az őszi búzavetés 17 köböl s két véka volt, 1689-re pedig már 124 köböl s három vékára nőtt. Ehhez járult még „két nagy darab erdő", valamint kaszáló rétek, melyeknek termését 100 szekér szénára becsülték. Ide tartozott még egy malom is. Ezek azonban csak a rónaszéki bányához közvetlenül csatlakozó appertinentiák, de szántók, rétek, serfőzőház, malmok tartoztak az uradalom szigeti és bocskói udvarházához is. A majorkodtatásra szolgáló szántók vetése Szigeten, Bocskón s másik három faluban együttvéve 151 köböl és 11 véka volt (főként zab és őszi búza). A máramarosi és belső-erdélyi bányák helyzetének jelentős eltérései mellett egy ezzel ellentétes érdekes jelenséget szeretnék még megemlíteni. A 17. sz. elején a máramarosi kamaraispán arról ír, hogy Erdélyben lényegesen jobban fizetik a sókamara alkalmazottait, mint Máramarosban: „Az kinek itt fl. 24 adunk, Erdeiben fl. 60 adnak az só Camorakon, az kinek fl. 12 adunk, Erdeiben fl. 40 adnak, itt penigh ruhaiok sem jar". 62 Az 1670-es évekbeli máramarosi sókamarai fizetéseket a belső erdélyiekkel összevetve azt látjuk, hogy a fizetések egy szintre kerültek, sőt néhol a máramarosi a magasabb. Sókereskedelem A lakosság egy részének a sóval való kereskedés biztosította a megélhetést. Mert bár a sóbányák nyitása és birtoklása fejedelmi, kincstári monopólium volt — szemben az ércbányászattal — a sókereskedés szabadságát törvények biztosították.63 Sokak számára a létfenntartás legfőbb lehetőségét jelentette. A kalotaszegiekről például az egyik 1680-as országgyűlési végzésben az áll: „a török rettenetes exactioit eddig is a sóval való kereskedésnek alkalmatosságával supportálták".6 4 A székely szegényekről egy 1670-es artikulusban azt olvashatjuk: „az sóval való kereskedéssel kényszeríttetnek életeket táplálni".6 5 A só Erdély egyik legfontosabb exportcikke volt. Kiszállítása részben szekéren, döntő mértékben azonban vízi úton történt. A Maroson történő sókereskedés már az Árpád-korban bizonyítható.6 6 A Szamoson már a fejedelemség létrejöttét megelőzően folyt sószállítás, amiről 1653-ban az Approbatae Constitutiones is mint létezőről beszél.6 7 Az Apafi-korban azonban a rendelkezésre álló adatok igen csekély jelentőségűnek mutatják. Egy 1689-ből származó memóriáiéból, mely a sóügy országos helyzetét tárgyalja, az tűnik ki, hogy a Dés-Zsibó közti folyószakaszon folyt sószállítás, s onnan már szekéren vitték tovább Margitta felé.68 A Maroson igen élénk sókereskedelem zajlott. Ennek előnyeit jól látták a rendek és törekedtek is megsegítésére. így például 1670-ben arról intézkedtek, ha szükséges, akkor egy csatornát „ösvényt" kell vágni a veszélyes szakasznál, „amelyen a sós hajókkal járók járhassanak és oltalmazhassák kártúl hajójokat".6 9 A Maroson folyó sókereskedés kulcspozíciót, azaz a két portuson történő sóeladást az állam tartotta kezében. A további forgalmazást azonban a sóhajósok, az
