Századok – 1991
Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415
422 KULCSÁR ÁRPÁD 1660-ban Széken 25 sóvágót és további 17 aknai munkást, valamint 20 gépelyes lovat írtak össze az inventáriumban, ami azt mutatja, hogy itt a bánya akkor teljes üzemmel működött.4 4 Tordán azonban a Közép aknát már 1658-ban felgyújtották a tatárok, s úgy is maradt még több mint egy évtizeden át.45 Ugyanakkor az 1660. április 12-i inventárium 7 vezető posztós sóvágót (4 aknabírót, 3 dékányt) valamint 5 gépelyest és 12 millyérest, továbbá 14 gépelyes lovat említ.4 6 Ezeket összevetve a későbbi adatokkal (pl. 1677-ben 32 gépelyes ló) hozzávéve még az épületek és aknai szerkezetek állapotát, azt láthatjuk, hogy bár a termelés erősen visszaesett, mégis viszonylagosan sikerült súlyos veszteségek nélkül átvészelniük a háborús időszak első felét. Ezt a megfigyelést erősíti, ha tekintetbe vesszük a kamarához tartozó 11 jobbágynak az 1660-os inventárium szerinti vagyoni helyzetét. 4, 6, 8, ökörrel, szekérrel és egyéb állatokkal rendelkező gazdákat találunk közöttük. 1659-től Vízaknára is nehéz idők szakadtak. A II. Rákóczi György és Barcsay Ákos közti viszálykodás idején a korábbi kamaraispán odahagyta Vízaknát, a juhokat, disznókat elhajtották, s a Barcsay által kinevezett Zalany István kamaraispánnak — mint a későbbi tanúvallomásokban olvashatjuk — „pusztán adák kezéhez az kamaraházat" mégis „eő Kglme tehetsége szerint igyekezte az Aknát Colalni, az Millyetől víztől ki is tisztíttatni s hajtatni, de hasznat semmit sem vötte, sót nem vagathatot, mert az Sóvágók imide amoda el szalodtak; hanem Millyereseket Kepelyeseket tartott, azoknak fizetett posztó pénzt két-két Forintot; az mely vágott só volt, az ka tónak mind egyre hordtak szabadosson az táborrá".47 Érzékeny veszteséget okozott az is, hogy„az kepelies lovakban is negiet az Rákóczi katonaj lopanak és hordanak el az eotodik kepeles lovat penig Rákóczi Ferenc vitette el az Peczer ala".48 Zalany azonban a nehéz viszonyokkal dacoló szívós munkájával biztosítani tudta, hogy az aknák állapota ne romoljon le, ami egyik fontos előfeltétele volt annak, hogy a külső körülmények javulásával (sóvágók visszatérése, gépelyes lovak beszerzése stb. ) a termelés törés nélkül felívelhessen, s így vált lehetővé, hogy a marosváradjai portus sóigényét 1661-től első renden Vízakna tudta kielégíteni. A ránk maradt sókamarai inventáriumok lehetőséget nyújtanak arra, hogy valamelyest képet alkothassunk a bányahelyekről a háborús idők utáni konszolidált időszakban.4 9 Mindegyiken állott egy kamaraház. Tordán, Koloson, Désen kőből, Vízaknán egyik része téglából, másik része tapaszos sövényből épült; mindenütt zsindelyes fedél alatt. Kedvelték a tornácos megoldást. A kamaraház alaprajza általában a pitvarból két irányba nyíló helyiség-elrendezést követte. A szobák ablakai 1667-ben Vízaknán lantornásak, Széken papirossal borítottak, (bár megjegyzik az inventálók az egyik szobánál, hogy mindhárom ablak rámája „üveghez vadnak csinálva"). Tordán már 1660-ban szól az inventárium üvegablakról, 1677-ben újonnan készített ablakról írnak, benne „két öreg kristály üveg". Désen is említenek ekkor üvegablakot, de lantornásat úgyszintén. Rónaszéken viszont 1673-ban valamennyi helyiség ablakai üvegezettek. A szobák berendezése általában meglehetősen egyszerű, néhány padszék, karszék, asztal, nyoszolya, fogas, ruhatartó rúd, esetleg almárium. A bútordarabok előtt gyakran áll a „paraszt"-jelző, mutatván, hogy kivitelük sem lehetett túlságosan igé-
