Századok – 1991

Folyóiratszemle - Az American Historical Rewiew fóruma: „Régi” történetírás és az „új” III–IV/402

403 FOLYÓIRATSZEMLE győzelmét jelenti ezen a területen. Himmelfarb a felfogás eredetét a dekonstrukciós- elméletben véli megtalálni és kritikája főleg annak képviselői ellen irányul. Az irodalomban a dekonstrukció azt jelenti, hogy a szöveget felszabadítják minden ballaszt alól, melyek a mű megjelenése óta arra rárakódtak, kezdve a szerző szándékaival. Szerintük az író diktatórikus, reakciós 'uralmától' meg kell szabadítani a szövegeket; és 'kizárólag a szöveg' az, ami számít (Jacques Derrida). Ez azonban önmagában "határozatlan', mivel anyelv nem képes tökéletesen tükrözni a valóságot; ezért azt 'dekódolni' kell, hogy bármilyen értelmet hordozhasson, mivel azonban egyetlen helyes kódrendszer sem létezik, egy adott szöveg bármilyen olvasata, értelmezése ugyanlyan értékű, mint a másik. Másrészről olyan történészek, mint R.G.Collingwood és Michael Oakeshott rendkívül közel kerültek ahhoz, hogy a történelmi múlt realitását kétségbe vonják. A két irányzat együttesen 'felszabadította' a történészek egy csoportját az alól a viszony alól, mely a kortársak által átélt múlt és a későbbi korok történészei által rekonstruálni próbált múlt között létesült. Egyikük, Thomas Bender pedig egyenesen óva intette a fiatal történészeket: nehogy 'tény-fetisizálók' legyenek A dekonstrukció olyan szélsőségekhez vezetett, hogy Warren 1. Susman a Culture as History: The Transformation of American Society in the 20th Century (1985) c. művében kijelentette: Mickey Mouse fontosabb az 1930-as évek megértéséhez, mint F.D. Roosevelt. A már említett viszonyt azért is szét kell tépni, mivel a 'naiv* kortársak sokszor azt hitték: a történelmet, sorsukat királyok, államférfiak, törvények, stb. irányítják; holott a mai 'új' történészek sokkal jobban látják el ezt a kérdést: a 'magas politika' mindössze időleges, átmeneti, nem is szólva arról, hogy elitista és nőellenes. Ezek helyett a tényezők helyett az 'elnyomottakra' koncentrálnak és mivel ezek alig hagytak hátra feljegyzéseket, így 'feltalálnak", 'elképzelnek', 'alkotnak" egy olyan tudatot, mely meglehetősen, 'meglepő' módon, hasonlít az adott történész tudatára. Mindez történelem politika is egyúttal, és Michel Foucault után a politikát a legtágabb értelemben vett hatalmi viszonyok rendszerének fogják fel, mely szexuális, személyi, faji, és társadalmi jellegű lehet. Lawrence W. Levine megállapítja:a vita tárgyát tulajdonképpen nem az értelmezések sokszínűsége jelenti, hanem az: milyen eseményeket kellene a történelmi vizsgálódás középpontjába helyzeni? Az amerikai történetírásban a váltás ezen a területen az 1960-as években kezdődött: addig, főleg a II. világháború után bizonyos fajta konszenzus alakult ki, mely kevés alapvető különbséggel egy folyamatos fejlődést tételezett fel az Egyesült Államok történetét illetően. Ez az egyetértés azonban felbomlott, és ahogy John Higham 'Beyond Pluralism: the Historian as American Prophet' (1983) c. cikkében kijelentette:,.minél többet tudunk meg a specifikusról, annál kevesebbet értünk meg a dolgok lényegéről". így a feladat az, folytatta Higham, hogy a nemzeti egységet és identitást megtalálják, illetve helyreállítsák a történészek. Miért történt mindez? A választ Carl Bridenbaugh abban vélte felfedezni, hogy az alsó-középosztálybeli és külföldi születésű fiatalabb történészgeneráció nem rendelkezett „egy mindenki által birtokolt közös kultúrával", viszont jobban meg tudta érteni az amerikai múlt sokszínűségét és a történetírás által addig mellőzött témák és csoportok helyzetét és viszonyait. Levine arra a következtetésre jut, hogy végső elemzésben nem lehet kitüntetett csoport vagy mozzanat a történetírás számára. Az 'új' történetírás egyik legszenvedélyesebb védelmezője, Joan Wallach Scott legelőször is definiálja, mit ért 'politiká'-n és 'történelmen'. Az előbbi olyan küzdelmeket jelent számára, melyek a Foucault-i hatalmat foglalják magukba, azaz nemcsak elnyomást vagy uralkodást jelentő viszonyt, hanem a kapcsolatok vagy folyamatok olyan rendszerét, mely pozitív hatással is lehet Az utóbbin nem azt érti Scott, ami megtörtént, nem azt az 'igazságot', amit fel kell fedezni és átadni, hanem amit tudunk a múltról. Ebből adódóan a szerző egyik tétele az, hogy a történelem az, amit a történészek lértehoznak. Ebből következően a tudományág politikai jellegű: nincs olyan kizárólagos normarendszer, amelynek segítségével az 'igazságot' ki lehetne deríteni. Ezzel összefüggésben esszéjének fő tárgya a politikai konzervatívok retorikájának és megállapításaik érvényességének elemzése. Utal Lynn Cheney-re: örök igazságok léteznek, melyek 'osztályok, fajok és nemek fölött áHnak\ Cheney és a hozzá hasonlóan gondolkodó történészek szerint csak egyféleképpen lehet felfogni a történelmet: kihangsúlyozzák a folyamatosságot, az erkölcsi értékeket az egyén fontosságát, a törvényt, a kormányzatit és a politikát, mint az 'emberi' ész legmagasabb' szintű kifejeződését az önérdek korlátozása érdekében. Ez a 'régi' történetírás az elitre koncentrál, mert benne látja az ember legmagasabb szintű megtestesülését. Scott elítélően idézi Bridenbaugh-t aki már említett 1962-es American Historical Association elnöki beszédében 'a múlt'-ról beszélt a 'mi múltunkat' értve ezalatt; holott az általa elítélt új történészgeneráció is rendelkezett egy múlttal, mely különbözött Brindenbaugh-tól és társaiétól. Scott kritikájának másik célpontja Gertrude Himmelfarb, akinek azt veti a szemére: dekonstrukciónak minősíti a különböző megkülönböztetéseket és kifigurázza a dekonsttukciót mint anarchiát ahelyett, hogy annak nyelvfilozófiájával és metafizikájával foglalkozna. A történetírás értelmező jellegű tevékenység, nem objektív,