Századok – 1991

Folyóiratszemle - Megill Allan: A múlt felidézése: „leírás” magyarázat és elbeszélés a történetírásban III–IV/401

FOLYÓIRATSZEMLE ALLAN MEGILL: A MÚLT FELIDÉZÉSE: „LEÍRÁS", MAGYARÁZAT ÉS ELBESZÉLÉS A TÖRTÉNETÍRÁSBAN A magyarázás a történettudomány egyetlen igazán komoly feladata — tartják sokan. A felfogás gyökerét a tanulmányíró szerint abban az „objektivitási" mítoszban kell keresni, melyről Peter Novick That Noble Dream: The Objectivity Question'and the American Historical Profession c. kötetében írt rész-letesen. Allan Megill, a University of Iowa történésze, egy adott történeti munka minőségét a felfogáson, a „leíráson", a magyarázaton és a bizonyításon méri le, melyek nem hierarchikus rendet alkotnak, hanem egymást kiegészítve adják meg a mű kvalitását. Megill a szakmai ortodoxia ellen lép fel: a magyarázás kiváltságos helyzetét vizsgálva eljut odáig, hogy ennek lényege tulajdonképpen egy okozati kérdés - „Mi okozta ezt vagy azt? - megválaszolása. Egy 1961-ben írt esszéjében, „Causation and the American Civil War", Lee Benson E.M. Forster 'történet' és 'cselekmény1 közötti megkülönböztetését tárgyalta: az előbbit „időrendben elrendezett események"-nek nevezte az angol író, míg az utóbbit „az események olyan elmondásának, ahol a hangsúly az ok-okozati összefüggésen van". Benson arra a következtetésre jutott, hogy „Forster kritériumait használva a történészt egy cselekmény elbeszélőjének mondhatjuk. A krónikással ellentétben a történész megpróbálja megoldani bizonyos emberi cselekedetek egy bizonyos egymás után következésének 'miértjét'. Végső célja az, hogy felfedje és megvilágítsa egy adott helyzetben cselekvő emberi lények indítékait. E.H.Carr is csatlakozott ehhez az állásponthoz, amikor arról beszélt: „a történelem tanulmányozása az okok tanulmányozása". David Hackett Fisher pedig arról írt:„A történetírás nem egy történet elmondása, hanem problémamegoldás." Végül a francia filozófus Paul Ricoeur szavait idézi Megill:„a történelemben mint tudományban... a magyarázó forma autonóm." Az ismertetett nézetek kritikáját Megill azzal kezdi, hogy a tudományról alkotott nézeteink jelentős része a newtoni fizika történetéből származik; azaz, a tudomány legelőrébb járó vonulata nem volt sem leíró', sem 'értelmező', hanem magyarázó. Ugyancsak a modern tudomány és filozófia egyik alaptétele az, hogy a többé-kevésbé közvetlenül megfigyelt jelenségek nem az 'igazi' valóságot jelentik; a feladat az, hogy a dolgok mélyére hatoljunk. A filozófiában már régen háttérbe szorult logikai pozitivizmus 'magyarázat"-pártisága is erősen hatott a különböző neo- és poszt-pozitivista irányzatokon keresztül: Carl Hempel és Paul Oppenheim 1948-ban kiadott „Studies in the Logic of Explanation" című esszéjükben kijelentették: „A tapasztalataink világában jelenlévő jelenségek megmagyarázása, a 'miérf kérdésre és nem pedig egyszerű 'mi'-re adott válasz az empirikus tudomány egyik legfőbb feladata." Ezt az elfogultságot két dolog magyaráza:(l) az univerzáliákkal szembeni előítélet, mivel a logikai pozitivizmusban a leírást" az egyedihez kötötték; mindennek hátterében Wilhelm Windelband 1894-ből származó megkülönböztetése áll a 'nomotetikus', azaz az általánosságokat és örök törvényszerűségeket kutató tudomány, és az 'idiografikus', azaz az egyedi jelenségeket vizsgáló diszciplínák között. A filozófusok 'általános törvényszerűségeit' viszont a történészek összetévesztik az 'általánosítással', és itt azzal a kérdéssel találják szemben magukat: hogyan jussanak el a szétszórt és zavaros adathalmazból az átfogóbb kijelentésekhez. így azonban máris távol kerülnek a logikai pozitivisták, vagy Windelband 'nomotetikus' tudományától: abban ugyanis az általánosítások az adott időn és téren túlmutatnak; meghaladják azokat és örök törvényekké válnak. Továbbá: a történészek a windelbandi megkülönböztetést saját tudományukra alkalmazva a 'leírást' és a 'magyarázatot' állították szembe, mint páldául Hempel is 1941-ben kiadott tanulmányában („Function of General Laws in History"), melyben ugyan elveti Windelband azon tételét, hogy a történelmi az 'idiografikus' tudományok közé tartozik, de a leírást' egyben az 'egyedi'-vei kapcsolja össze. Ha még tovább megyünk vissza a nézet eredetét kutatva, eljutunk a görögökig, pontosabban Arisztotelészig: a Metafizikä-j&ban a tudás legmagasabb rendű formájának az univerzáliákat tette, míg Poe· fífoí-jában a költészetet helyezte a történelem fölé: az előbbi azzal foglalkozik, ami megtörténhet, tehát alkotó jellegű, míg az utóbbi a már megtörténtet írja csak le, azaz leíró'. Az univerzáliák iránti elfogultság azután David Hume-on és Immanuel Kanton keresztül eljutott a már tárgyalt logikai pozitivistákig és Windelbandig. (2) Az elfogultság másik oka, Megill szerint, egy "hermeneutikai naivitás', azaz a történelmi leírásokat úgy tekinteni, mintha egy 'sehonnan sem vetett pillantással' lennének egyenlőek ahelyett, hogy egy bizonyos perspektívából készült műveknek tekintenénk őket. Ismét Hempelt idézi a szerző: „a puszta leírás" elválasztása a „hipotetikus általánosítástól" jogosulatlan—minden leírást' áthat az elmélet A nézet hívei gyakran hivatkoznak