Századok – 1991

Történeti irodalom - F. Kiss Erzsébet: Az 1848–49-es magyar minisztériumok (Ism.: Urbán Aladár) III–IV/387

388 TÖRTÉNETI IRODALOM és áttekinthető bemutatására. A kötet időtálló eredményeit az biztosítja, hogy a szerző a Batthyány-kormány időszakának Béccsel kapcsolatos nézeteltérései esetén az osztrák minisztertanács és az érintett minisztériumok anyagait is hasznosította, míg a későbbiekben - elsősorban egyes személyek szerepének tisztázására - felhasználta a Hadtörténeti Levéltárból az osztrák hadbírósági iratokat, az Abszolutizmuskori Levéltár igazolóbizottsági anyagait és egyéb állagait, így Windisch-Grätz iratait, valamint a bécsi Állami Levéltárban őrzött Schwarzenberg-hagyatékoL Értékes, a levéltári anyagokkal igazolható - vagy azokat kiegészítő - információkat nyújtott Duschek Ferenc terjedelmes önigazolása is, amelyet 1850-ben az osztrák hatóságoknak készített. (A szerző ezt gazdag jegyzetanyaggal ellátva publikálta a Levéltári Közlemények 1980-81-es évfolyamában.) Mindezt kiegészíti a szakirodalom, amelyet a szerző érthető mértéktartással idéz, nevezetesen ha egy szervről, eljárásról vagy személyről más által megfogalmazott nézetet ismertet akár egyetértően, akár kritikailag. Ε mértéktartás érthető oka a jegyzetekkel való takarékoskodás szándéka, hiszen a jegyzetekbe úgyis igen nagy mennyiségű információ szorult. Egy-egy terjedelmesebb jegyzet kisebb tanulmánnyal ér fel, s jól érzékelteti a kutatás mélységét. Nem lehet feladatunk a tizenöt fejezetből álló monográfia minden részletkérdésével foglalkozni, azok eredményeit méltatni. Csak a fontosabbnak tűnő - vagy a recenzenshez közelebb álló - megállapításokat szeretnénk összegezni. Ilyen mindjárt az 1848: ΙΠ. tc. hiányosságainak kérdése, amelyet a szerző részben annak tulajdonít, hogy „megelőzően senki sem foglalkozott a felelős kormányzás mibenlétével". (16.) Bár a továbbiakban a kormányzati hatáskör megállapítása kapcsán elsősorban az előkészítő munka elégtelenségéről beszél (32.), az, összegezésben a hiányosságokat „egy idegen államhoz fűződő alárendelt kapcsolataiból" (42.), később az elmaradt szabályozást - az 1848-as törvényekre is kiterjesztve - politikai okokra vezeti vissza. (109.) Vagyis úgy tűnik, hogy az egész 1848 március-áprilisi pozsonyi törvényhozásra, az átalakulást kiharcoló magyar politikusok magatartására kiterjeszthető a szerzőnek az a megállapítása, amelyre a munka Kossuth március 3-i indítványa kapcsán utal. Eszerint a politikai hatalom közelébe került ellenzéknek attól kellett tartania, miszerint a radikálisabb követelések veszélyeztethetik az elérhető reformokat. (23.) Mindez nem jelenti azt, hogy a szerzőnek nem volna igaza számos, az áprilisi törvények szövegében fellelhető pontatlanság kapcsán. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni - amire a könyvben többször találtunk utalást -, hogy a bécsi kormányszervek a március 15-én délután sietve kihirdetett alkotmány (valójában csak alkotmányt igérő császári proklamáció) jogcímén a magyar alkotmányos követeléseket csak összbirodalmi összefüggésben tudták elképzelni. Hz a gondolat nyilván nem a pozsonyi törvények szentesítése után született meg Bécsben, s eljuthatott a pozsonyi törvényhozókhoz is. Ez pedig megmagyarázza a sietséget, amelyet ösztönzött a pestiek türelmetlensége is. Tapasztalatlanság, sietség és 4 politikai korlátok tehát egyaránt felelősek az említett hiányosságokért Az utóbbiak túlsúlyához azonban nem fér kétség. Az 1848: III. tc. kritikáját illetően a szerzőnek igaza van, hogy az „a miniszterelnök és a minisztertanács jogkörét, az uralkodóhoz, illetve a nádorhoz, valamint egymáshoz való viszonyát nem határozta meg". (27.) De nem rendezte a törvény sem a miniszterelnök, sem a nádor lemondásának kérdését (69. és 78.), igaz az utóbbi esetében megint a bécsi udvar érzékenysége játszott szerepet, mert - mint a monográfia hangsúlyozza - Bécsben az első pillanattól gyanakvással figyelték István nádor tevékenységét. Igaza van Kiss Erzsébetnek abban is, hogy a nádor a törvény értelmében a távollevő király helyettese volt, de valójában csak az uralkodó Bécsből történt menekülése után kapott nagyobb hatalmat, - amíg az az állandó székhelyén tartózkodott, addig nem. (Ebből úgy tűnhet mondja a szerző, mintha Bécs Magyarországhoz tartozott volna. 56.) A monográfia a szereplő személyekkel kapcsolatban - az esetenkénti kritika mellett - megőrzi tárgyilagosságát, s ez áll a történeti irodalomban néha keményen elmarasztalt nádor személyére is. Nem vonja azonban kétségbe azt, hogy 1848 szeptemberében István nádor várta a kormány lemondását és a hatalom átvételére készült. Erre a Ferenc Károlyhoz intézett nádori levelet és a körötte kialakult kamarillát tekinti bizonyítéknak. (66.) A nádor sajátos szerepének végleges megítélésekor azonban az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az udvar nem fogadta el a nádor ajánlkozását, hogy személyesen veszi kézbe a hatalmat, továbbá az, hogy ezekben a napokban István főherceg saját személyes biztonságáért aggódott, s ehhez várta Bécs támogatását. A szeptemberi napokra ugyanis nemcsak a főváros nyugtalansága, a politikai feszültség a jellemző, hanem az is, hogy gyorsan erősödött a Kossuth kezdeményezésére alakult szabadcsapat amelynek szervezését politikai indokok is motiválták. Végül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az udvar bizalmát elvesztett nádor miként kényszerült lemondásra és tűnt el örökre a császári ház és a monarchia életéből. A munka gondosan számbaveszi Batthyány miniszterelnöki megbízásának körülményeit, a kormány megalakulását majd lemondását, a miniszterelnöknek új kabinet formálására irányuló kísérletét, végleges lemondását s az Ο HB hatalomra kerülését. Ennek kapcsán hangsúlyozza azt, hogy szerinte az Ο HB nem