Századok – 1991
Történeti irodalom - Kabdebó Tamás: Blackwell küldetése (Ism.: Spira György) III–IV/361
364 TÖRTÉNETI IRODALOM öccse, Ferenc József javára (december 2-án)." Holott az - általam nem látott - angol eredeti Schlik betörését nyilván nem időzíti elébb december 6-ra, majd a következő mondatban december 2-ra, amint nyilván nem is Schlikről állítja, hogy Ferenc József javára tört be, hanem Ferdinándról, hogy Ferenc József javára mondott le. S az ilyen és hasonló értelmetlenségekre még számtalan más példát is felhozhatnék. De mivel nem kívánom próbára tenni olvasóim türelmét, inkább arra hívom fel még a figyelmet, hogy a „fordítók" jóvoltából némelykor meglepő új ismeretekre is szert tehetünk. A 268. lapon például arról értesülünk, hogy a harmincas években a magyar liberálisok közül Pulszky Ferenc is, Szemere Bertalan is járt Angliában „és mindketten kiadták ezután útikönyveiket". Ami alkalmas volna szertefoszlatni azt az eddigi hiedelmünket, hogy az említettek mindketten csupán egy-egy ilyen tárgyú útikönyvet tettek közzé; jóllehet a vonatkozó lapalji jegyzet ez esetben is rácáfol a főszövegre, amennyiben Pulszkytól is, Szemerétől is pusztán egy-egy efféle útikönyvet citál. Megnyugtathatja viszont a „magyar" szöveg összeeszkábálóit az a körülmény, hogy a könyv némely lapjain nincsenek jegyzetek s ilyen helyeken háborítatlanul teijeszthetik újszerű megállapításaikat. így például a 18. lapon is, ahol többek között azt olvashatjuk, hogy a diéták alkalmával Pozsonyban rendezett bálokra „az arisztokraták és [a] gazdag földbirtokosok elvitték feleségeiket". Amiből - ha eddig nem tudtuk - végre megtudhatjuk, hogy nagyuraink hithű muzulmánokhoz illően többnejűségben éltek. És ez még mindig nem minden, hiszen a fordításnak köszönhetünk egy eddig nem ismert kossuthi jelszót is. Legalább is a 82. lapon az 1843. esztendő eseményeiről ezt olvashatjuk: „Tengerre magyaroki -a híres kossuthi jelszó visszahangzott [értsd: visszhangzott] az egész országban." Ebből pedig megérthetjük, hogy az ország ekkor Kossuthtal a magyar tengerhajózás megteremtéséért buzgott Holott ha az adott fejezet fordítója vett volna magának annyi fáradságot, hogy visszakeresse a Kabdebó idézte Kossuth-szöveg eredetijét („Tengerhez, magyar!"), akkor továbbra is kénytelenek volnánk megmaradni amaz eddigi - kétségkívül földhözragadt - elképzelésünk mellett, hogy Kossuth ez idő tájt a fiumei vasút megépítésének és a magyar külkereskedelem felvirágoztatásának a szószólójaként lépett fel. S ezzel eljutottunk a fordítók történeti tájékozottságának lápvidékére. Ahol is mindenekelőtt az ötlik szemünkbe, hogy vannak szakkifejezések, amelyek iránt a fordítók különös vonzalommal viseltetnek, de vannak olyanok is, amelyektől érezhetően viszolyognak. A rendi országgyűlések tábláit például töbnyire 'ház'-aknak nevezik (88., 136., 226., 275. 1.), az alsótáblán helyet foglaló követeket pedig a világért se neveznék 'követ'-eknek, hanem vagy 'képviselő'-knek, vagy - az esetek nagy többségében - 'küldött'-eknek. Kivételként említést tesznek viszont 'a felsőtábla követei'-ről (124.1.), jóllehet a felsőtáblán tudvalévően nem vármegyék (vagy más közösségek) követei foglaltak helyet, hanem olyan emberek, akiket főúri állásuknál vagy közjogi méltóságuknál fogva a törvényhozásban való személyes részvétel joga illetett meg. De nem szeretik a fordítók az 'országos' szót sem: 'országos vásár" helyett 'nemzeti vásár'-t 'országos pénztáf helyett pedig 'nemzeti kincstár'-at írnak (100., illetve 115. 1). Irtóznak továbbá a 'forint' szótól: helyette általában 'koroná'-t írnak; jóllehet ezt a pénznemet csupán a 19. század utolsó évtizedében vezették be. Ahol pedig mégis engedményt tesznek a forintnak, ott sincs benne köszönet: a 72. lapon azt olvashatjuk, hogy Széchenyi annak idején „6000 forintos" felajánlást tett a Magyar Tudományos Akadémia javára; ami helyett természetesen vagy 60.000 forintos, vagy 6000 angol fonttal egyenértékű felajánlásról kellett volna szólni. És hogy melyik az a szó, amelyhez fordítóink leginkább vonzódnak? Elárulom: a 'gárda'. A testőrtiszteket például 'gárdatisztek'-nek (19. 1.), a nemzetőrséget pedig 'nemzeti gárdá'-nak (170., 201., 213. 1.) nevezik. De szeretik a 'liberális' szót is: az Ellenzéki Kört 'Liberális Kör'-nek, az Ellenzéki Nyilatkozatot 'liberális nyilatkozat'-nak keresztelték el (155-156. 1.). Láthatóan gondot okozott továbbá a fordítóknak néhány földrajzi név is. Lombardo-Veneziából így a könyvben 'velencei Lombardia' lett (147.1.), Szlavóniát pedig következetesen felcserélik a tőle bizony térben is, időben is meglehetősen távol eső Szlovéniával (69., 192.1.). S a kapcsolt részekkel (partes adnexce) egyébként is meggyült a bajuk: ezeket -talán latin nyelvismereteik fitogtatása végett - 'annektált területek'-nek nevezik (193.1.). Legalább ennyire érdekes újítás továbbá, hogy 'hitbizomány[i] fennhatóság alá tartozó püspöki városok'-nak nevezik (69.1.) az egyházi fennhatóság alá tartozó püspöki városokokat vagy hogy 'hűbérbirtokok' elnevezéssel illetik (277. 1.) az úrbéri birtokokat. S annak, hogy az úrbériségnek még a fogalmától is idegenkednek, megint csak köszönhetünk egy újszerű felismerést: a 74. lapon azt olvashatjuk, hogy a bécsi kabinet Magyarországon már az 1832-36-i országgyűlés alkalmával kénytelen volt napirendre tűzni a jobbágyfelszabadítást (holott eddig úgy tudtuk, hogy az úrbérrendezést volt kénytelen napirendre tűzni, s a kettő közötti különbség éppen nem semmi). A fordítóknak köszönhető új történeti ismeretek köre azonban ezzel távolról sem merül ki. Hiszen megtudhatjuk tőlük, hogy a - köztudomás szerint 1848 tavaszán megalakult - osztrák belügyminisztérium
