Századok – 1991
Történeti irodalom - Kabdebó Tamás: Blackwell küldetése (Ism.: Spira György) III–IV/361
362 TÖRTÉNETI IRODALOM már eddig is tudtuk - a magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos felkérésére titkon Zágrábba utazott, közvetítendő az akkorra már fölöttébb kiéleződött magyar-horvát viszályban. S csak sajnálhatjuk, hogy ennek a - további fejlemények tanúsága szerint szintén sikertelen - vállalkozásnak a részleteiről kellő forrásanyag híján Kabdebótól sem kaphatunk bővebb tájékoztatást. Annál érdekesebbek viszont és nagyban gazdagítják ismereteinket Kabdebó könyvének más részei, így például azoknak az erőfeszítéseknek a leírása, amelyeket Blackwell már a negyvenes évek első felében fejtett ki egy a magyar nyeistermények angliai piacának kiszélesítésére hivatott londoni Magyar Ügynökség létrehozása és (ezzel szoros összefüggésben) a fiumei vasút megépítése érdekében. Vagy annak előadása, hogyan készített Blackwell 1844-ben tervrajzokat a pesti Duna-parton felépítendő új országháza számára. Meg annak a levélnek az ismertetése, amelyet Blackwell 1848. augusztus 5-én (mikor kezét átmenetileg semmiféle diplomáciai megbízatás nem kötötte meg) a Frankfurtban ülésező össznémet alkotmányoző gyűlés mellé magyar követként kiküldött Szalay Lászlóhoz intézett s amelyben nemcsak az „olasz segély" megajánlását bélyegezte meg (rámutatva arra, hogy ha az Észak-Itáliában harcoló császári csapatok a magyarok segítségével leverik az olaszokat, akkor ugyanezek a csapatok utóbb, egyesülve a horvátokkal, ugyanígy leverhetik majd a magyarokat is), de arra is figyelmeztette a címzettet (és kormányát), hogy a magyarellenes bécsi intrikákban egy „külföldi diplomata" (értsd: Ponsonby) is részt vesz. S nemkülönben érdekes Blackwell Magyarországgal kapcsolatos utolsó, 1849-i küldetésének a leírása. Blackwell ugyanis, miután 1848 nyarán hazatért Magyarországról, Palmerston figyelmét újra meg újra felhívta arra, mennyire fontos s Angliának is érdekében álló volna, ha London előmozdítaná a bécsi udvar és a magyarok megbékélését s ezzel elejét venné annak, hogy Bécs az oroszok kaijaiba vesse magát. Palmerston pedig - bár Kabdebó feltételezésével ellentétben sohasem tudott szakítani azzal az elgondolással, hogy Ausztriát Angliának a magyarokkal (és más rebellisekkel) szemben minden lehető módon támogatnia kell - apránkint belátta, hogy Ausztriára nézve végzetes lehet (s így az angol érdekeket is súlyosan sértheti), ha a magyar forradalmat orosz fegyveres erők igénybevételével tiporják el. A Foreign Office feje ezért 1849 júniusában ismét diplomáciai küldetéssel bízta meg Blackwellt, ámbár ezúttal nem magára Magyarországra, csak Magyarország közelébe, Grazba küldte (nehogy akár az osztrákokban, akár a magyarokban olyan hiedelem kapjon lábra, mintha Anglia a magyarok segítségére kívánna sietni). Blackwellnek azonban így is s itt is készen kellett állnia arra, hogy adandó alkalommal az osztrák-magyar megbékélés egyengetőjeként lépjen fel (mint olyan személy, aki képes biztosítani, hogy a békekötés az osztrák kormánykörökre nézve a lehető legkevesebb megaláztatással járjon). Blackwell küldetése azonban ezúttal is sikertelen maradt, mert mire ő Grazba ért, addigra már minden eldőlt: addigra a Magyarországra törő orosz csapatok már az Alföldön nyomultak előre. Mindazonáltal egy szolgálatot - habár csak utólagosai - Blackwell még mindig tudott tenni a magyar ügynek. Legalább is Kabdebó Tamás igen meggyőzően valószínűsíti, hogy Blackwell tevékenyen közreműködött annak a History of the Hungarian War című tetjedelmes névtelen tanulmánynak a kidolgozásában, amely folytatásokban 1851 novembere és 1852 júniusa között látott napvilágot a Fraser's Magazine lapjain s amely angol nyelven első ízben adott a magyar törekvések iránti rokonszenv felkeltésére alkalmas - de egyoldalúsággal vagy elfogultsággal semmi esetre sem vádolható - tüzetes leírást az 1848-49-ben Magyarországon történtekről.Ez pedig egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy mint a magyar nép hű barátjára emlékezzünk Blackwellre. Kabdebó Tamás tehát - ismétlem - igen értékes eredményekkel gyarapítja ismereteinket. Éppen ezért sajnálom, hogy néhány figyelmetlenségből fakadó kisebb pontatlansággal is találkoztam könyvében. Klauzál Gáborról például egy jegyzetben (110. 1.) azt olvashatjuk, hogy 1848-ban Esztergom képviselője volt, holott ő saját megyéjében, Csongrádban szerzett mandátumot; Mészáros Lázárról pedig azt állítja a szerző (207. 1.), hogy a Szemere-kormányban ő kapta meg a hadügyi tárcát, holott Mészáros hadügyminisztersége tudvalévően épp a Szemere-kormány megalakulásával ért véget. Bosszantó elírás továbbá, hogy III. Napóleon császárról egyhelyütt (277.1.) mint francia királyról esik szó, meg hogy arról az olasz kérdéssel foglalkozó beszédről, amelyet Kossuth 1848. július 21-én a pesti országyűlés képviselőházában mondott el, úgy történik említés (251.1.), mintha egy hónappal korábban Pozsonyban hangzott volna el. Ezek azonban persze apróságok. Sajnálatosabb viszont, hogy Kabdebó az 1848 előtti országgyűlések tárgyai között említi a cenzúratörvényeket (19. 1.), holott a sajtószabadságért verekedő magyar liberálisok többek között éppen arra hivatkozva léptek fel a cenzúra ellen, hogy Magyarországon soha semmilyen törvény nem intézkedett az előzetes könyvvizsgálat rendszerének bevezetéséről. Téves továbbá az az idősebb Seton-Watsontól átvett megállapítás (177.1), hogy az 1848-i erdélyi országyűlés által alkotott választójogi törvény a románokat kizárta a szavazati jogból; legalább is így, sommásan ez nem mondható el, habár kétségtelen, hogy a nem-nemesekre nézve megszabott választójogi cenzus Erdélyben a magyarországinál is szigorúbb volt. De nemkülönben téves az a ténymegállapítás (204. 1.) is, hogy a magyar
