Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
242 PALOTÁS EMIL hogy a kancellár várakozásaival ellentétben a november 18-i cárlátogatás nem indított el tartós javulást az orosz-német viszonyban. A Péterváron szinte változatlan hevességgel folytatódó németellenes sajtóhadjárat és hecckampány, a pánszláv hangulat és a nyilvánvalóan Berlin bosszantására megrendezett franciabarát szimpátiatüntetések nem csupán az ún. közvélemény hangulatára utaltak; mivel jelentkezésükhöz az abszolutista hatalom illetékeseinek jóindulatú elnézése szükségeltetett, ebből következtetni lehetett arra, hogy mely érzelmek erősebbek az uralkodó körökön belül. Ám e viszonylag konstans tényező mellett felerősödött egy másik elem is, miként arra utaltunk már. A Wilhelmstrassén hamar felismerték és felhasználták azt az új fejleményt, hogy Péterváron erősebben mutatkozott meg az osztrákellenesség. Közvelenebbül, agresszívebben tört feszínre, mint a németellenesség. így a vészelhárítás olcsó, rövid távon feltétlenül hatásos módjának ígérkezett az animozitás bécsi irányban való levezetése. Ehhez más körülmények is kedvezni látszottak: éppen akkor kötelezte el magát Anglia a keleti antant céljai mellett. Remény támadt arra, hogy a formálódó Földközi-tengeri hármas egyetértést offenzív oroszellenes irányba lehet terelni. Bismarckot felbátorította Crispi olasz miniszterelnök erős vágya, hogy a keleti kérdésben aktív szerephez jusson, és Salisbury határozott oroszellenes kiállása. Némi reményt látott arra, hogy a nyugati hatalmak úgy kerülnek nyílt konfliktusba Oroszországgal, hogy Németország képes lesz attól távol maradni.63 Talán még arra is, hogy Angliát egy aktív oroszellenes paktumnak megnyerheti Berlin.6 4 Bismarck 1885 óta vallotta, az újabb leszámolás Franciaországgal elkerülhetetlen. De egy kétfrontos háborút nagy veszélynek, ezért elkerülendőnek tartott. Amikor 1887 őszén legalábbis reménykedni lehetett, hogy Ausztria és a nyugati hatalmak közösen sakkban tartják, esetleg akár nyílt konfliktusban ki is kapcsolják Oroszországot - ezzel a német szempontból lehető legelőnyösebb perspektíva nyílott meg. Az újabb Bismarck-irodalomban erősödik az a felfogás, hogy a német kancellár 1887 őszi talányos manőverezéseinek egyik lehetséges magyarázata abban rejlik, hogy olyan lépéseket tett, amelyekkel fejleszteni vélte az egyidejűleg, de egymástól függetlenül zajló keleti és nyugati konfliktus, az általa ideálisnak tartott megoldás esélyeit, anélkül persze, hogy eleve elzárta volna az utat minden egyéb, számára kedvező kibontakozás elől.6 5 A háború perspektívája ilymódon előkelő helyre került a német stratégiai tervezésben. De az érintettek előtt Berlinben nem vált rögtön világossá, hogy nem azonos háborúval számolnak a vezérkarban, illetve a külügyminisztériumban. Waldersee nem tartott lehetségesnek két egymástól elkülönülő háborút Keleten és Nyugaton. Ám a kancellárral ellentétben a kétfrontos küzdelem perspektívája őt pillanatnyilag nem nyomasztotta, a kockázat vállalására készen állott. Az szintúgy elképzelhetetlen volt számára, hogy Ausztria és Oroszország között egy elszigetelt háborús konfliktusra kerülhessen sor.6 6 Egy ilyen izolálható párharc lehetősége többször szóba került, először mindjárt a cár novemberi berlini látogatása után a két Bismarck: a kancellár és a külügyminisztériumban az ügyeket gyakori távollétében irányító Herbert fia között.6 7 Nem az elképzelés realitását igazolja, csupán az illúzió elterjedtségét mutatja az az osztrák és német diplomaták által megfigyelt jelenség, hogy orosz részről is sokakban élt a remény (civil és katonai körökben egyaránt), képesek úgy leszámolni Ausztriával, hogy közben Németország semleges marad-
