Századok – 1991

Folyóiratszemle - Zientara Benedikt: A parasztság a középkori Lengyelországban I–II/190

FOLYÓIRATSZEMLE 191 ló osztott hűbéri tulajdonként kívántak értelmezni. Pedig Lengyelországban a német jog elterjedése előtt nem voltak ismeretesek a hűbéri formák. A mai viták ütközőpontja az alávetettek és szabadok (azaz a parasztok és a lovagság) társadalmi határainak kérdése. A lengyel társadalomnak természetesen megvoltak a maga kétségtelen szolgaállapotú tagjai is (servi, ancillae), akikhez hadifogolyként vagy rabszolgakereskedelem útján jutottak, s akiket kisebb részben a házi munkában, nagyobb részben a mezőgazdaságban alkalmaztak. A rabszolgák a 13. századra beleolvadtak a parasztok nagyjából egységessé váló tömegébe. A nem-szabadok közé tartozott a rejtélyes smard-ok csoportja is, amely bizonyos előjogokkal (felmentésekkel, pl. tizedmentességgel) különbözött más szolgaállapotú elemektől. A nem-szabadok egyaránt állhattak fejedelmi vagy magán- (ezen belül egyházi és világi) tulajdonban. Számukat legfeljebb becsülni tudjuk, de a szerző szerint arányuk semmiképpen sem haladhatta meg a lakosság 10%-át. A lengyel gazdaság alapvetően nem rabszolgamunkán alapult, hanem a szolgáltatások rendszerén. A társadalom minden egyes tagja szolgálattal tartozott az államhatalmat megtestesítő fejedelemnek. A társadalom az állam számára teljesített feladatok különbözősége alapján oszlott csoportokra (osztályokra), amelyek így nemcsak eltérő kötelezettségekkel, de jogokkal is rendelkeztek. A közvetlenül fejedelmi függésben élő parasztok (heredes, homini ducis) földjükre örokjoggak bírtak, a régi törzsi közszabadok leszármazottai voltak, s mentességgel rendelkeztek bizonyos terhek alól, mégis elhatárolták őket a szabadoktól. A forrásokban szolgáló embereknek (ministeriales) nevezett réteg tagjai részben speciális mezőgazdasági feladatokat láttak el (erdők, legelők felügyelete), részben mesterségekkel foglalkoztak (szőnyegszövők, vincellérek, kamarások, vadászkutyák őrzői). A források alapján mintegy 40 féle foglalatosságot lehet elkülöníteni, amelynek művelői örökletes fölldel rendelkeztek. Tagjai többnyire nemzedékekig éltek egyazon faluban, amelyet azután gyakran lakói foglalkozásáról neveztek el. A 19. század azon történetírói, akik a társadalomtörténettel, s ezen belül a lovagság eredetével foglalkoztak, többnyire nemesi származásúak voltak, s a nemesség (szlachta)-köznép szembenállásából kiindulva természetesnek tartották, hogy az előbbi réteg a hazai lakosságra rátelepült idegen harcosokból alakult ki. lobbségük vita nélkül elfogadta, hogy a 14. század nemesei egyenesen a 11-12. század mileseitől származtak. Ε felfogást egyedül Micha! Bobrzynski vonta kétségbe, amikor úgy vélte, hogy eredetileg az egész népesség a mezőgazdaságban talált elfoglaltságot, a fejedelem előtti jogállásuk és kötelezettségeik azonosak voltak. A 11-13. század miles-e valóban gyakran paraszti módon élt, maga művelte gazdaságát, s a katonai szolgálaton kívül a fuvarozásban, elszállásolásban is résztvett. A miles tehát homo ducis, s nem lehet kizárni, hogy más fejedelmi emberekkel együtt eladományozható is volt. Ugyanakkor a milites előtt a nemesség (nobiles), s ezáltal az államot irányító hivatalnokok körébe való felemelkedés lehetősége is nyitva állt. Nyugati hatások (mint a lovagkultusz), valamint a hivatalnoki réteg számszerű növekedése (az ország széttagolódása következményeként) megerősítette a nemességet Lengyelországban. A nyugatról átöröklött szabadság- fogalom ugyanakkor élesebb határvonalat húzott a katonaelemek és a parasztok között. A 11-12. században a paraszti alávetettségre is új fogalmak érvényesülnek, amelyekben a jogok köre elválhatott a birtokolt föld nagyságától. Olyan rétegek őrizték meg személyes szabadságukat, amelyeknek nem volt földjük, s a fejedelem, az egyház vagy a mágnások birtokain vállaltak földet művelésre. A 12-13. században egy sor belső és külső tényező — új, eddig műveletlen földek bevonása a művelésbe, a fejedelmi birtokok magánkézbe kerülése, nagyszámú telepes érkezése stb. — a parasztok helyzetének javulásához vezetett. Az új viszonyok — amit hamarosan „német jog"-nak neveztek el — nemcsak a személyes szabadságot és a költözés jogát biztosították, hanem az örökletes földhasználatét is. Szolgáltatásaik között a pénz- és természetbeniek kerültek előtérbe, a robot igen ritka maradt. A korábbi fejedelmi szolgáltatások alól először az új telepesek kaptak felmentést, a 13. században az ún. német jog azonban a régi lakosok településeire is kiterjedt. Ehhez járult a szolgáltatások egységesítése, amely ugyancsak az addig eltérő rétegek nivellálását segítette elő. A kutatók — mivel elsősorban az új településeknek adott helyi privilégiumokat tárták fel — eddig szinte kizárólag e telepesfalvak viszonyait vizsgálták, s alig figyeltek fel arra, hogy hogyan ment végbe az átalakulás a régebbi településeken. A „német jog" a 13. században Sziléziából indult, s a 13-14. században fokozatosan terjedt ki Nagy- és Kis-Lengyelországra, valamint a lovagrendi területre, a 14. században Mazóviára és a Vörös Rusz-ra. Mindemellett tévedés lenne azt hinnünk, hogy a változások kivétel nélkül minden parasztot érintettek. Az egyházi birtokok vizitációi még a 16. században is tudnak „lengyel jogú" falvakról. A gnieznói érsekség birtokain, amelyek főleg Nagy- és Közép-Lengyelországban voltak, 1518-ban e falvak aránya még