Századok – 1991

Történeti irodalom - Wefers Sabine: Das politische System Kaiser Sigmunds (Ism.: Fügedi Erik) I–II/174

TÖRTÉNETI IRODALOM 175 dekében kifejtett munkásságának jutalmául Hohenzollern Frigyesnek engedte át. Az elegáns gesztus, amit a későbbi Poroszország alapvetésének szokás tekinteni, azzal a meglepő következménnyel járt, hogy a birodalom élére olyasvalaki került, aki nem volt tartományúr, tényleges hatalmát tehát egyedül a királyi méltóság jelentette. Ilyen helyzetet a birodalom addig nem ismert, Zsigmond mégis még 26 évig uralkodott (ami ebben a korban egy egész emberöltő), Vencelnek 1419-ben bekövetkezett halála után formailag egyedüli legitim királyként, sőt 1433-ban még császárrá is koronáztatta magát. Wefers szerint ez különleges helyzetet jelentett, „amely abból állt, hogy az örökölt tartományra támaszkodó reális királyi hatalom és a szorosabb értelemben vett királyi jogok között nem állt fenn együttműködés" (223. 1.). Az űj helyzet a történész számára azzal az előnnyel jár, hogy a birodalom politikai rendszere egy negyedszázadon át világosabban tanulmányozható. A munka Peter Moraw professzor giesseni szemináriumában készült doktori disszertáció kibővített formája, témája a Deutsche Forschungsgemeinschaft által elindított „későközépkori és koraújkori német társadalom- és alkotmánytörténet" kutatása keretébe illeszkedik. Szerzője a Zsigmond-kor egyik szakértőjének számít, 1987-ben résztvett a budapesti Zsigmond-konferencián is. Kiindulópontként Zsigmond uralmának néhány jellemzője szolgál: 1. az a tény, hogy Zsigmond csak a királyi méltóságra támaszkodhatott; 2. hosszú és gyakori távolléte alatt a birodalom király nélkül működött; 3. megérkezésekor kívánságai és a birodalom elvárásai, tehát „az igény és a valóság" álltak szemben egymással; 4. uralma alatt különleges politikai események, a zsinatok és a huszitizmus fenyegetése nagyfokú aktivitást idéztek elő, és a forrásanyagot is jellegzetessé tették (3. 1.). Ennek megfelelően a szerző három részben tárgyalja témáját, a korai (1418-ban lezáruló) korszakot és ezen belül a konstanzi zsinatot, majd a huszitizmust és az egész birodalmat fenyegető más veszedelmeket, s végül a király, a birodalom és a baseli zsinat viszonyait elemzi. Az egyes részek fejezetei az eseményekhez igazodnak, s a legtöbb fejezetet az eseményekből és jelenségekből levonható „eredmények" zátják le. Wefers elsősorban a politikai eseményekre, a belőlük kihámozható struktúrákra és azok működésére kíváncsi, ennélfogva főképpen két nagy kiadványsorozat megfelelő köteteire, a Reichsakten- éira és a Regcsta imperii-K támaszkodott. Munkamódszerében a jogtörténeten kívül a szociológia és politológia játszik nagyobb szerepet, ami érthetővé teszi eljárását, bár ezzel talán némileg korlátok közé szorította önmagát is. Csak így fogadható el, hogy a meghasonlott birodalom bajaival és a kivezető úttal foglalkozó renovatio imperii inkább a közvélemény egy részének és elsősorban az értelmiségnek felfogását tükröző irodalmát figyelmen kvívül hagyta. A vizsgálat végső eredményét az utolsó rész foglalja össze. A birodalmat a különböző szinteken megtalálható és működő hálózat fogta össze és stabilizálta önszabályzó mechanizmusokkal. Az alattvalók közötti együvé tartozás érzését és a legitimitás keretein belüli gondolkodását jellemzi az a nézet, amely a királyság legfontosabb feladatának a rend, a legitimitás fenntartását, esetleg helyreállítását tartotta. Mindez ebben a korszakban még nem intézmények, hanem inkább a szabályozás és a mechanizmusok működésében nyilvánult meg. A birodalom ezen a téren ugyanolyan történeti képződmény volt, mint Európa bármely állama, a szabályok különböző elmúlt korok gondolkodását képviselték. Általában a különböző konfliktusokat a válságmegoldás módszerével simították el, a király csak akkor lépett színre a rend hivatott őreként, ha ezek a módszerek csődöt mondtak. 2^sigmond és elődei között az éles különbség éppen ezen a téren nyilvánul meg, mert elődei, akik tartományuk révén maguk is integráns részesei voltak a birodalom politikai életének, ezt a rend megőrzését szolgáló, esetleg döntőbírói tevékenységüket csak saját territóriumaikon kívül gyakorolhatták. Ha a királyi funkciókra a birodalom igényt tartott, akkor azok gyakorlásáról Zsigmond távolléte alatt is gondoskodni kellett. Feladatait ilyenkor — legalábbis részben — megbízottaknak adta át. Ha viszont megérkezett a birodalomba, akkor nem egyszer ellentét alakult ki közte és a megbízottja között, pl. a lengyel politikai kérdésben Zsigmond és korábbi híve, Hohenzollern Frigyes között. A választófejedelmek ugyan igen határozottan léptek fel pl. a huszita fenyegetéssel szemben Zsigmond távollétében, állandó egymásközti ellentéteik miatt világosan bebizonyosodott, hogy a választófejedelmi testület nem lehet a királyság intézményének alternatívája. A bemutatott eredmények — amelyeket meglehetősen önkényesen ragadtam ki — arra is utalnak, hogy az alkalmazott módszertan (gyaníthatólag főképpen a politológia) és az ennek megfelelően alkalma-