Századok – 1991

Történeti irodalom - A Szent-Iványi család levéltára 1230–1525 (Ism.: Mályusz Elemér) I–II/171

TÖRTÉNETI IRODALOM 173 kutató előtt. Vannak azonban olyan oklevelek is, amelyek egyenként tartalmaznak bizonyos problémák megismerését elősegítő adatokat. Pl. könyvünkben ilyen az 1341. évi hadoszlásról, 1340-i aranybányászásról, 1463-i aranybányajogról, 1498-ból Komárom megyei jobbágytelkek értékesítéséről stb. szóló oklevelek. Az ilyesféle adatokért a kutatók most kénytelenek az egész kiadványt átlapozni, holott a teljesebb indexben azokra azonnal rátalálhatnának. Vagy ugyanerre kényszerülünk akkor is, ha az iparosok iránt érdeklődünk. Kovácsot és vargát találhatunk, de nem e címszók alatt, hanem mint Miklós csorbái vargát 1433-ból és mint Mátyás lucsivnai kovácsot 1431-ből. Malmot keresve is ilyenre tulajdonosa, Racha neve alatt akadunk. A sors iróniája, hogy a tökéletes mutatóból kimaradt az a tulajdonnév, amely segítségünkre lehet egy vitatott hitelességű királyi oklevél vizsgálatánál. Közismert, hogy az uralkodói oklevelek közül a hamisakat felismerni, a hamisítás méreteit és körülményeit tisztázni Mabillon óta a kutatók igen kedvelt elfoglaltsága. Nem csoda, szerencsés esetben a kortársak irigy csodálkozását ébresztheti fel egy-egy intuíció sugallta felismerés, főleg ha a korábbi megoldási kísérleteket érdekesen és ugyanakkor hosszasan lehet megtárgyalni. Az oklevél, amelyet nem ugyan kategorikus határozottsággal hamisnak első közlője, Szentpétery Imre mondott, IV. Béla kancelláriájának 1267. évi kiadványa. Ebben a liptói Bogomernek az ausztriai és lengyelországi királyi hadjáratokban, valamint lengyel- és oroszországi követségei alkalmával teljesített szolgálataiért a király egy nagy kiterjedésű erdőt ad, a betelepülőknek tíz évre fizetésmentességet, utána pedig az egész országra kiterjedő vámmentességet biztosít, egyszersmind ugyanattól az időtől fogva őket Bogomer, mint a föld ura iránti kötelességeik teljesítésére utasítja. Az adományost a király még kötelezi, hogy az ő és utódai lelkiüdve érdekében a birtokon Szt. Eusztách tiszteletére kápolnát építsen. Az oklevél hitelességével foglalkozva Szentpétery kevésbé az egyes rendelkezésekben, inkább a családi levéltár rokontárgyú okleveleivel összevetve talált kifogásolható elemeket. A legfőbb akadályt természetesen abban látta, hogy a paleográfiái kritika alkalmazására nincs mód: az eredeti oklevél hiányzik, a szöveg a szepesi káptalan 1318. évi átiratában maradt fenn. Szentpétery ítélete megfogalmazásában ennek az évnek döntő jelentősége van: „1318 táján (a vámmentesség érdekében?) készült hamisítvánnyal van dolgunk". (RA 1559.) Az oklevél fontosságát lemérhetjük abból az érdeklődésből is, amellyel a szlovák kutatók vizsgálták. Róluk R. Marsina professzortól kaptam tájékoztatást. Kérdésemre, vajon hatalmas munkája, a Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae készülő III. kötetében osztja-e Szentpétery felfogását, oly kimerítő választ kaptam, amely már azzal bámulatba ejtett, hogy felvillantotta előttem a szlovák középkorkutatás magas színvonalát. Megismerve az egyenként felsorolt kutatók érveit, az volt a benyomásom, hogy kollégáink oly figyelemmel foglalkoztak az oklevéllel, amelyhez hasonló a mi elődeinket egykor a pannonhalmi alapítólevél sorsával törődésre ösztönözte. Megállapításaik közül az egyházi vonatkozásúak bizonyultak a számomra legfontosabbaknak. Ezek egymással teljes összhangban arról szólnak, hogy az 1267-i oklevélben meghatárolt területről az Eusztách-kultusznak semmi emléke sem maradt fenn. Nem volt Eusztách-egyház, a táj legrégibb egyházának, az előszőr 1306-ban említett csorbainak pedig Szt. András apostol volt a patrocíniuma. Visszatérve kritikai megjegyzéseim fonalához, Eusztách az a név, amelynek a mutatóból kimaradását hiányolom. Bármi legyen véleményünk a 2. században mártírhalált halt szentről, neve mint személynév kétségtelenül élt a középkorban, a kápolna szóval összekapcsolva pedig idézett oklevelünk virtuális helynévnek is tekinthető. Nemcsak lexikon-cikkekből nyerhető felőle felvilágosítás, hanem a hozzákapcsolódó probléma is tárgyalásra került, még pedig nem is valamikor régen és oly folyóiratban, amely szakmailag a legközelebb áll hozzá, a Levéltári Közleményekben (40 /1970/271-276. 1.). Mivel itt az Eusztách-legenda hazai meghonosodását forrásadatokra támaszkodva egyszer már megtárgyaltam, elegendőnek vélem eredményeim összefoglalását. A kultusz elteijesztője abba a 13. századi szűk értelmiségi csoportba tartozik, amelyet mint szervezetet királyi kápolnának neveztek, tagjait pedig királyi clericusoknak vagy királyi káplánoknak hívták. A legismertebb közülük Béla király névtelen jegyzője, kettőjükről, Ákos mesterről és Kézairól, századvégi történetírásunk utolsó generációja nevében magam és Szűcs Jenő írtunk önálló bibliográfiai egységnek számító méltatást. A negyedik, László mester, mint az esztergomi káptalan tagja 1262-1274 honti főesperes 1274-től 1279-ben bekövetkezett haláláig esztergomi prépost volt. Kancelláriai tevékenységének jele, hogy 1263-1265 királyi nótárius. Mivel könyveinek jegyzéke korunkra maradt, megállapítható, hogy egyrészt Bolognában tanult, másrészt inkább az egyházjog, mint a teológia érdekelte. Teológiai könyvei közt ugyanis egy sincs, amely a 13. századból származna, azok tehát — a korhoz viszonyítva — nem modernek, ellenben ró-