Századok – 1991

Történeti irodalom - A Szent-Iványi család levéltára 1230–1525 (Ism.: Mályusz Elemér) I–II/171

TÖRTÉNETI IRODALOM 171 A SZENT-IVÁNYI CSALÁD LEVÉLTÁRA 1230-1525 Mályusz Elemér kézirata alapján sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta Borsa Iván Célom a Magyar Országos Levéltár forráskiadványai új sorozatának bemutatása. Bírálói tisztemet nem érzem összeférhetetlennek nevemnek a címlapra kerülésével. Azt a munkát ugyanis, amelyet az olvasó az enyémnek gondolhatna, voltaképpen Borsa Iván végezte el, ez pedig megkönnyíti tárgyilagosságom megőrzését. Miről is van szó? Velem együtt összesen heten — Bakács István, Borsa Iván, Fekete Nagy Antal, Fügedi Erik, IIa Bálint, Mályusz Elemér, Oszvald Ferenc — emlékeztet az előszó, az 1940-es évek vége felé az Országos Levéltárban őrzött 48 családi levéltár közül tizenkettő középkori darabjainak tartalmi kivonatát készítettük el. Összesen közel 3200 oklevélről 4200 kivonatot. Ezeket az eredeti oklevelekkel összevetve — erről a munkafázisról közben teljesen meg is feledkeztem — hárman ellenőriztük: Borsa, IIa, Mályusz. A kivonatok az Országos Levéltárban mindenkor a kutatók rendelkezésére állottak, s remélhetőleg megkönnyítették munkájukat. Az előszónak ez a tájékoztatója, úgy érzem, kiegészítésre szorul. Mindenekelőtt be kell vallanom, hogy legalábbis engem nem a középkor-kutatás felvirágoztatásának vágya, hanem anyagi érdekek ösztönöztek munkára. Reméltem ugyan, s nem is csalódtam, hogy az Akadémia folytatni fogja, vagy újból megkezdi forTáskiadói tevékenységét, s ezzel ismét a Fejérpataky-hagyaték sajtó alá rendezése lesz feladatom, mivel azonban ez a fordulat csak 1950- ben következett be, próbálkoznom kellett időmnek máshol való hasznosításával. Levéltári barátaim segítségével sikerült az ő oklevélregesztázási vállakózásuk részesévé lennem. Munkájukhoz Tomcsányi Tamás fővárosi tanácsjegyző ajánlatára fogtak hozzá. Róla régóta tudtuk, hogy oly történelemkedvelő, aki szabad idejében kevésbé a nagyközönséghez szóló szokványos munkákat, inkább oklevélközléseket szeret olvasgatni. Ha nem is próbált kutatóvá lenni, megismerve a hazai forráskiadás feltételeit, fejlett kritikai érzékével értékelni tudta az oklevélregesztázó munkát. Közben rájött, hogy ily tevékenység anyagi feltételei miként biztosíthatók. Személyesen ismerte azoknak a családoknak több-kevesebb tagját, amelyeknek levelesládái letét gyanánt még a Széchényi Országos Könyvtár levéltári osztályába kerültek, s úgy látta, hogy rá tudja őket beszélni, fedezzék sajátjukból a regesztízók honoráriumát. Arról soha nem hallottunk, mennyi érvelésre, rábeszélésre volt szüksége a meggyőzéshez. Mi az eredményt készen kaptuk. Csak dolgoznunk kellett, s munkadíjunkhoz, a családok pedig Tomcsányi közvetítésével ahhoz hozzá jutottak, hogy okleveleik tartalmát magyarul megismerhessék. Nem tudjuk, milyen érvek győzhették meg szponzorainkat, s ezeknek milyen gátlásaikon kellett úrrá lenniök. Akkoriban sok riogatás hangzott el, amelyek biztosan bekövetkező veszedelmekről tudtak. Ilyen volt az a szóbeszéd is, hogy a regesztázási akciót úgy fogják majd tekinteni, mint egy már elhatározott nagy terv elgáncsolására irányuló próbálkozást. A szándék ugyanis az, hallottuk, hogy a letéteményezett levéltárak közékori részei egyetlen nagy időrendi gyűjteménnyé olvadjanak össze. Ilyen terv tagadhatatlanul felmerülhetett, s illett is „az emberi erő túlbecsülésének korszakához", amely büszkén hirdette, hogy gazdasági életünk két és fél naponként egy-egy új gyárral növekszik. Napjaink csábítanak, hogy valóságos veszedelemnek lássuk mindazt, amit félénkségünk mondatott velünk. Ma könnyű lenne bizonyos törekvésekben levéltárrendszerünk túldimenzionáltságának jeleit látni. Okkal azonban ily veszedelemtől csak addig lehetett tartanunk, amíg a vidéki nagy központi levéltári paloták felépítése, mint komoly terv egyáltalán szőba jöhetett. Addig az éberség és bizalmatlanság Tomcsányi akcióját magyarázhatta úgy, hogy benne az arisztokrácia nemcsak a múlttal összeforrottságát mutatta meg, hanem a magyar történettudomány feletti hatalmát is. Ily bírálat adandó alkalommal kétségtelenül elhangozhatott volna vád formájában, hiszen hatalmi vágyaik érvényesítése közben sokan nem válogattak az eszközökben. Konfliktus esetén Tomcsányi kétségtelenül rosszul járhatott volna. Tanúságtételre készen biztosíthatom az olvasót, hogy a kommunista pártnak attól a három tagú csoportjától, amely munkánk idejében rövid ideig az Országos Levéltárban dolgozott, távol állott az ilyesféle felfogás. Sem Lederer Emma, sem Elekes Lajos vagy Mérei Gyula nem láttak Tomcsányi akciójában törekvéseiket gátló szándékot, a mindig tréfálkozó kedvű Mérei pedig regesztagyűjtő szenvedélyét mint valami bizarr kuriózumot aposztrofálta. Ily felfogásukra visszagondolva találtam szükségesnek az előszó tartózkodó előadásit kiegészíteni.