Századok – 1991

Történeti irodalom - Popa Radu: La începuturile evului mediu Romanesc. (Ism.: Entz Géza) I–II/150

151 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M emelkedő dombvidék, nyugatról pedig a Pljana Ruszka hegység által határolt medencét jelenti. Nevét Hátszeg várról és városról nyerte, és magában foglalja a Sztrigy folyó alsó folyását és vízgyűjtőjét. Az első egykorú említés IV. Béla 1247-ben kelt oklevele, amely a területet „terre Harszoc cum pertinentibus suis" kifejezéssel határozza meg. A szerző vizsgálódásai során helyesen e „tartozékokat" is figyelembe veszi, s így feldolgozását kiteijeszti a Maros völgyéig. Tágabb értelemben tehát a középkori Hunyad megyéről esik szó, amelynek egyik legfontosabb része valóban a Hátszegi-medence. A címválasztás világosan jelzi, hogy Popa érdeklődése középpontjában a román nép középkorának kezdetei állnak, tehát egy nagy jelentőségű kérdéskör, amelynek minden részletét földrajzi, történeti szempontból egyaránt, a lehetőségekhez képest a gyökerekig lehatolva kíván szemügyre venni és értékelni. A bevezető fejezetek ezért behatóan foglalkoznak a tájegység földrajzi helyzetével, a történeti forrásokkal, kiemelve a régészetiek jelentőségét, a terület historiográfiájával, végül az írott források előtti történeti fejlődés bemutatásával. Ε legutóbbi fejezetben a 4. századig terjedő későrómai korszak és a 11-13. század kap hangsúlyt, mivel a szerző véleménye szerint a közbeeső 5-10. században a helyi történetre vonatkozóan még nagyon sok a kérdőjel. A korai középkorban jelentőséget tulajdonít annak a megfigyelésnek, hogy Grídijte-Várhely mai utcarendszere megőrizte Sarmizegetusa római tábora utcahálózatának bizonyos nyomait, s így lehetőnek tart valaminő települési folytonosságot a 4. és 12. század között. Említ egy Déva környékén nemrég felfedezett 10. századi temetőt, amely a Maros völgyének egykorú magyar ellenőrzésére utal. A dévai múzeumban őrzött leletanyag még közöletlen. A magyar megtelepedést a vajdahunyadi Kincsesdombon századunk elején feltárt temető alapján a 11. századra teszi. Rámutat arra, hogy a hunyadi vátjobbágyok, az akkor még a magyar Egregy néven szereplő Cserna folyó alsó folyásánál a vasbányászat biztosítása céljából telepedtek meg. A Maros völgyében elismeri az Ákos és Hermány nemzetség korai feltűnését is. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vizsgált terület 85%-át kevéssé érintette az egykorú magyar állam szervezkedése, bár az a koraközépkori civilizáció terjesztésében a Hátszegi-medencében is szerepet játszott. Ε megállapítást alátámasztja az a tény is, hogy a medence összes víznevei a szláv eredetű Sztrigy kivételével magyar eredetűek. A 11-13. században írott források hiányában történeti eligazítás leginkább a régészettől várható. Sajnos eddig még kevés ásatás történt a szóbanforgó területen. Jelentős a sztrigyszentgyörgyi templom régészeti kutatásának leletanyaga, amely ugyan e korra jellemző, de Popa véleménye szerint etnikai meghatározására kevés lehetőséget nyújt. Az írott források előtti időre vonatkozó fejezethez képest sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, és a monográfia gerincét alkotják a 13-15. századot tárgyaló településtörténeti és művelődéstörténeti fejezetek, amelyekben a szerző által kifejtettek legfőbb mozgató erejeként az írott források jelennek meg. Ezek vallomásának a 15. század közepéig történő kiterjesztése a lényegében a 13. századra koncentráló feldolgozásban a legkorábbi adatok hézagossága kitöltéséhez és a visszakövetkeztetések hiteles alátámasztásához szükséges. Ε tekintetben tanulságos a 20. ábra, amely az 1247 és 1450 közötti faluemlítések 1350-től meredeken emelkedő tendenciáját mutatja. Az elsősorban meglévő épületek által képviselt tárgyi emlékeknek a legfrissebb kutatások eredményeinek figyelembevételével végzett értékelése pedig lényegesen segíti a történeti vizsgálatokból levont tanuls'.gok, összefüggések tárgyilagos megvilágítását, objektív magyarázatát. A településtörténeti feldolgozás gerincét a terület részletes történeti földrajzának összeállítása alkotja, amely lényegében a századunk elején indult, és azóta is sikeres magyarországi módszert alkalmazza. A szerző 195 község egykorú történeti adatait ábécé sorrendbea gyűjtötte össze eredeti szövegrészek bő idézetével, a használt források pontos megjelölésével. Gondot fordít a meglévő középkori templomok rövid jellemzésére, és főként a birtokosok meghatározására, családi leszármazásuk megállapítására. Többször közöl családfákat, amelyek a legjelentősebb kenézatyafiságok egymás közötti kapcsolatait világítják meg. Több esetben elkészíti egyes fontos települések és tartozékaik elhelyezkedési vázlatát (Britonia, Lesnik). A társadalomtörténeti fejezetben az írott források, valamint a román és a magyar szakirodalom alapján vizsgálja a faluközösségek életét, gazdasági és jogi helyzetét, lakosságuk számát, a kenézek vezette, illetve a kenéz nélküli falvakat. Ezek közé tartoznak az ún. „Ohába" elnevezésű szabad falvak. A területen megállapítható e 15 település lakossága az általános jobbágyszolgáltatások kötelezettsége mellett sajátos szabadságokkal is rendelkezett. A falvak vezetői: a kenézek különböző társadalmi rétegeket alkottak, és a királytól való viszonyuktól függő bírói hatalmat gyakoroltak. Az egyszerű kenézek egy falut vezettek, a zsupánok vagy völgykenézek viszont egy-egy patak vagy kis folyó völgyének településeit igazgatták. A szerző tíz völgykenézséget (nagypataki, demsusi, borbátvizi, fehérvizi, britoniai, sztrigyszentgyörgyi, csernai, szálláspataki, szilvási, naláci) különböztet meg, amelyek élére tekintélyes kenézcsaládok kerültek. Ezek a 15. század folyamán többnyire az országos nemesek közé emelkedtek. Ε kenézségek elhelyezkedését a szer-