Századok – 1991

Tanulmányok - Makkay János: Az uráli–finnugor őstörténet néhány kérdése az indoeurópai őstörténet szemszögéből I–II/3

AZ URÁLI-FINNUGOR ŐSTÖRTÉNET NÉHÁNY KÉRDÉSE 7 Szerencsére, a nyelvtudomány és régészet együttműködésében kételkedő évtizedekben történt egy s más a régészetben is. A 2. világháború óta nemcsak mennyiségében nőtt sokszorosára a forrásanyag, hanem minőségében is. Nyelvterületekkel való egybevetésekben ma már nem egyszerűen régészeti kultúrákat vonultatunk fel, hanem nagy, sőt igen nagy területekre kiterjedő „kultúrkörök"-et (nem a kifejezés némileg kompromittált, Friedrich Ratzel-i és Leo Frobenius-i értelmében).18

Nevezhetjük ezt diakrónikus kultúrkör-felfogásnak. Ez egy- egy nagy, anyagi — és rekonstruálható szellemi — jellemzőire nézve számos identikus vagy hasonló és rokon vonást mutató térséget határoz meg, és különít el. Egy-egy ilyen nagy zárt egység nemcsak viszonylag rövid időszakban (például a kései neolitikumban) állott fenn, hanem igen hosszú ideig, gyakorlatilag évezredekig (kisebb-nagyobb belső eltolódásokkal, és a külső határ módosulásaival). A módszer két vagy több ilyen, egymással határos de egymástól határozottan és évezredekig elkülönülő nagy térség viszonyát vizsgálja. Egészen addig az időpontig/korszakig, amikor a legkülönbözőbb forrásokból (első írásos említések, hely- és víznevek, további folyamatosság) kétségtelen, hogy az adott nyelvcsalád valamely vagy több dialektusának történeti elterjedéséről van szó. Erre vonatkozik az a kifejezés, hogy modellünk felső, hozzánk időben közeli vége is nyitott. Ε diakrónikus kultúrkör-modellnek azonban hátrafelé — időben vissza — is nyitottnak kell lennie. Hiszen egészen valószínű, hogy ez a korszak, amelyben e modell nagy régészeti rendszerei felállíthatóak, nem egy igazi, eredeti, korai alapnyelvi állapotnak felel meg. Hanem legfeljebb egy olyan alapnyelvi kontinuumnak, amelyben már határozottan dialektusok alakultak ki (és ahol az egymás melletti dialektusok beszélői még értik egymást, de a nagy területek végpontjain élők már nem).19

Sőt, mint látni fogjuk, diakrónikus kultúrkör-modellünk szerkezete azt sugallja, hogy legkorábbi, megfigyelhető fennállása idejében (az európai újkőkor kezdete) mind a PIE, mind a PU már határozott dialektus-csoportokra, ún. másodlagos alapnyelvekre bomlott. Szinte közhelynek számít, hogy a PIE és PU őshazák, függetlenül attól, hogy milyen nagy területűek voltak, egymás közelében helyezkedtek el, sőt közös határuk volt. (Egészen kicsiny területű őshazák esetében ez a tétel természetesen nem áll, hiszen egy közép-németországi — zsinegdíszes — PIE és egy nyugat-szibériai és/vagy káma-vidéki újkőkori PU ősterület esetében teljességgel kizárandók a két nyelvcsalád közötti korai nyelvi érintkezések.20

Nem is beszélve az egyébként egyelőre bizonyítatlan és valószínűleg bizonyíthatatlan indo- uráli hipotézisről!) A legtöbb feltevés a PIE-től északra-észak-keletre helyezi a PU őshazát, az előbbit inkább a mérsékelt zónára, a protourálit pedig a sztyepptől és erdős sztyepptől északra, a kelet-európai erdős vidékre és az Urál környékére. Ha nem is ilyen „elrendezésben" bár, de az elméletek biztosra veszik, hogy a PIE őshaza a PU-PFU, egy nyugati-atlanti nem-IE (maradványai esetleg az ibero-baszk), vagy euroafrikai, a mediterrán (ligur, sikan és mások), az őssémi-afroázsiai, egy elenyészett őseufráteszi, az őselámi és paleoszibériai nyelvterületek között volt. Nem kizárt, hogy magába ölelt (korai nyelvi szigetként) egy őskaukázusi — protokartvéli — nyelvcsoportot is (melynek maradványa lehet a hurri és a hatti is). Mindebből számunkra rögvest két tanulság adódik. Az egyik az, hogy az U-FU nyelvi érintkezései túlnyomó többségükben az IE és dialektusai felé kell, hogy mutassanak; elsősorban az Uráltól keletre lehetnek erős nyomai a paleoszibériai nyelvekkel/nyelvmaradványokkal való kontaktusnak, és legfeljebb