Századok – 1990
Tanulmányok - Gergely Jenő: A politikai katolicizmus átrendeződése a bethleni konszolidáció első felében (1923–1926) V–VI/670
678 GERGELY JENŐ Ha a funkciók feltüntetését összesítjük, kitűnik, hogy 20 személy vagy a keresztényszocialista mozgalom, vagy egyéb keresztény- nemzeti szervezet főfoglalkozású alkalmazottja, tisztségviselője volt (18%). Ha tehát az értelmiségieket és a funkcionáriusokat együtt számítjuk, úgy a pártmozgalom 90%-ig ezek kezében volt. Az is szembetűnő, hogy viszonylag nagy számban találkozunk volt nemzetgyűlési képviselők részvételével (8 fő), 1918 előtti képviselőkkel, volt főispánokkal és köztisztviselőkkel, számuk összesen 20. Ez pedig arra utal, hogy az ellenzéki keresztényszocialista párt a hatalomból kiszorult elemek egyik gyülekezőhelye is lett. A keresztényszocialisták politikai tervei továbbra is arra alapozódtak, hogy a rendszernek szüksége van rájuk a „vörös veszedelemmel" szemben. „Harcunk elsősorban arra irányul, hogy ismét lábrakapó vörös demagógiának útját elzárjuk, s a keresztényszocialista politika súlyát emeljük."10 Ez a funkcióigénylés többszörösen téves volt. Az 1920-as évek közepén nem fenyegette semmiféle „vörös veszély" a rendszert, az sikerrel stabilizálódott. Ami pedig fenyegette, azzal szemben hatékonyabb volt a törvényes keretek között funkcionáló hivatásos erőszakszervezet. így azután irreális cél volt az is, hogy a párt hatékonyan kapcsolódjon be az országos politika (nemzetgyűlés) mellett a községi, városi és vármegyei életbe, amelyek fóruma az ottani törvényhatósági bizottság lett volna. Az új politikai konstellációban nem volt funkciója az autonóm keresztényszocialista pártnak és politikának, így a pártszervezet objektív okok miatt sem tudott kibontakozni, amellett, hogy szubjektív tehertétele volt a bukott vagy bukásra ítélt politikusok ballasztja. Itt azok kerestek lehetőséget és menedéket, akik nem kellettek Bethlennek, vagy az ő partnereinek. Ha pedig ott nem kellettek, kínálkozott az elszánt ellenzékiség és a rendszer tagadása; erre viszont önmagukban véve nem lehettek képesek. így maradt a rendszer jobboldali radikális opponálásának alternatívája, ami azonban az 1920-as években még nem volt reális politika. De a szövetséges keresésnek ez volt az egyetlen útja: a hatalomból kiszorult csoportok valamiféle konszenzusának létrehozása, ami azonban heterogén voltuk miatt nem járhatott tartós eredménnyel. Az Országos Keresztényszocialista Párt, mint jobboldali ellenzéki erő politikai orientálódása adott volt: a Friedrich-féle legitimista és a Gömbös-féle fajvédő csoportok felé. 1923. augusztus elején Gömbös és társai kiléptek a kormánypártból, és megalakították az ellenzéki Fajvédő Pártot. A jobboldali ellenzéki csoportok összefogására a kísérletek már ekkor megindultak. 1923. augusztus 23-án Gömbös, Friedrich és Haller egyezségre jutottak. (De kézenfekvő ennek labilitása, ha a legitimista Friedrichet és a Habsburg-ellenes Gömböst nézzük. Összetartója nem volt más, mint az antiszemitizmus és a Bethlen- ellenesség.) A keresztény politikusok ellenzéki szövetségeséhez 7 fajvédő, 7 keresztényszocialista és öt képviselő „egyénileg" csatlakozott.11 Ennek az eleve ellentmondásos kísérletnek a gyengéjét jelezte, hogy a tömegbefolyással is rendelkező Wolff- párt nem csatlakozott hozzájuk, mert ekkor már mint a fővárosi városháza urai, a kormánytámogató keresztény párt mögé sorakoztak.12 10 Nemzeti Újság, 1924. október 12. 11 Világ, 1923. augusztus 24.; Nemzeti Újság, 1923. augusztus 24. 12 Österreichisches Haus-, Hof- und Staats Archiv (ÖHHStA.), Neues Politisches Abteil (NPAj, Liasse Ungarn (L. U.), Fase. 888.2/3-2255/17-1923. Bp. 1923. augusztus 23-i jel. 147-148. fol.
