Századok – 1990

Történeti irodalom - Molnár Miklós: De Béla Kun á János Kádár. Soixante-dix ans de communisme hongrois (Ism.: Lackó Miklós) III–IV/542

543 TÖRTÉNETI IRODALOM Az összefoglaló kép markáns vonásait erősíti, hogy a szerző kitűnő ismerője a modernkori Magyarország történetének. Az első fejezetben jó áttekintést kapunk a századelő Magyarországáról, a háborúról, az 1918-as összeomlásról, s a háború végi magyar társadalomról. A szerző nagy szimpátiával írja le a Károlyi Mihály vezette demokratikus forradalmat, jelezve, hogy a nemzetközi elszigeteltségen túl a rezsim bukásához a jobboldali és szélsőjobboldali erők nyomása milyen nagy mértékben járult hozzá. A második fejezet: „A kommunista párt színre lép", mindenekelőtt annak elemzésével tűnik ki, hogy melyek voltak a kommunista párt „gyökerei" — itt meggyőződhetünk arról, hogy a szerző milyen fölényesen ismeri a szovjet-oroszországi magyar mozgalom tényeit és személyeit; a szerzőnek ez a sokoldalú tudása később, amikor a kommunista emigráció belső viszonyait kell ábrázolni, még termékenyebbnek bizonyul. A Tanácsköztársaság bemutatása elsősorban a proletárdiktatúra nemzetközi körülményeiről tartalmaz új forrásokra támaszkodó megállapításokat. A könyvnek egyébként is érdeme, hogy viszonylag rövid terjedelmű, összefoglaló (s a külföldi olvasó számára nélkülözhetetlen ismeretterjesztő útmutatásokat is tartalmazó) jellege ellenére új forrásokat és szempontokat is tud nyújtani. A könyv további fejezetei a párt belső életének részletes rajzával, szinte minden jelentős személy színre léptetésével tűnnek ki — nem hallgatva el azt a körülményt, hogy 1919 után a kommunista mozgalom idehaza a politikai élet marginális tényezője lett. Csupán néhány kérdésben késztet e korszak összefoglalása némi ellentmondásra vagy kiegészítésre. így például vitatható, hogy a 20-as években a Komintern kevés jelentőséget tulajdonított a KMP-nek. Kun Béla és mások Komintern-beli szerepe, s a Komintern forrásai részben cáfolják ezt a sommás véleményt. A magyarországi kommunista emigrációnak, éppen mert az egyetlen olyan emigráció volt, amely egy már fennállott proletárdiktatúrára hivatkozhatott, hosszabb ideig eléggé magas volt a presztízse. A Tanácsköztársaság, melyet egy kicsiny, alig négy hónapos múltra visszatekintő kommunista párt „vívott ki", puszta történeti tényével ösztönzője maradt nemzetközi vonatkozásban is a gyors világforradalmi elgondolások fennmaradásának; a Tanácsköztársaság hibáinak tanulságait viszont mindvégig részlegesen és felszínesen vonták le (ennek jellemző példája, hogy szinte a Kádár-korszakig a fő hibát a szociáldemokráciával való egyesülésben látták). A szerző reálisan mutat rá arra, hogy 1919 után a legélesebb frakció-harcok is voltaképpen csak részkérdések körül folytak, de az I. Kongresszus (1925) körüli viták egy kissé részletesebb elemzést igényelnének. így pl. rá lehetne mutatni, hogy a pártemigráció mennyire félt a hazai konszolidációtól, főleg a konszolidáció liberális változatától, s ezzel összefüggésben mily helytelenül ítélte meg pl. a legitimizmus irányvonalát; így jött létre az a paradoxon, hogy a legveszélyesebb konszolidációs irányzatnak tekintett, pedig akkor már a nagybirtokos-nagytőkés liberalizmus rejtett formáját képviselő legitimizus elleni harcban merült fel a köztársaság viszonylag reális célkitűzése. A könyv jó képet ad az 1928-1930-as nagy kommunista mozgalmi válságról, a sztálini szisztéma teljes győzelméről s ennek hatásáról a magyar pártemigrációra. Világosan látja, hogy a KMP akkori két frakciója (a Kun vezette bürokratikus-„realista", s a Lukács-Révai vezette messianisztikus, de ugyancsak a szovjet realitásokat szem előtt tartó irányzat) között voltaképpen akörül folyt a harc, hogy a Sztálin által megindított — részben a szovjetellenes háború veszélyét felnagyító, részben a német helyzetet bűnösen rosszul megítélő — „jobboldali veszély" elleni küzdelemben melyik frakció bélyegezheti meg a másikat „jobboldalisággal". Mint tudjuk, ez végül is Kun Bélának sikerült — így került sor a kommunista mozgalom egy különösen szektás-álforradalmi időszakára, melynek pártmozgalmi, sőt kulturális vonatkozásait a szerző igen pregnánsan írja le. Az 1945 előtti korszakból még egy időszak emelhető ki, amelyet a szerző különösen plasztikusan ábrázol: a szovjet-német szerződés, s ennek a kommunista mozgalomra gyakorolt hatása. A szerző reális szemlélete eleve cáfol minden olyan — sokáig védelmezett — beállítást,