Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

514 FIGYELŐ társadalmat, de bizonyos fokig más szocialista országokat is érintettek (a nagyarányú, tömeges korrpució, az összefonódások és következményeik, a Szovjetunió közép-ázsiai területén a nemzetségi szervezet újjáéledése sajátos új formákban, a klánok, maffiaszervezetek kibontakozása ott is, ahol 1953-ban ilyen nem volt stb.) klasszikus ellenpéldát jelentenek. Éppen ezért mondhatjuk, hogy Sztálin tudatosan alkalmazott egyfajta mesterséges rotációt. Mind a legfelsőbb párt- és állami vezetésben, mind a közvetlenül ez alatti szinten rendszeres váltógazdálkodásra került sor. Egy-egy személy többnyire két- három évig töltött be egy-egy fontos pozíciót. Az őrségváltásra persze azért is szükség volt, mert ebből a rétegből nagyon sokan az önkény áldozataivá váltak. De azok, akik végig megmaradhattak a vezető garnitúrában, akik már Sztálin személyi híveiként kerültek be ide — ezekre is vonatkozott ez a fajta rotáció. Ha a politika nevesebb irányítóinak karrierjét nyomon követjük, vagy az egyes köztársasági vezető pozíciók betöltőinek listáit nézzük, folytonos mozgást látunk. S a személyek mozgása nemcsak pozícionális, hanem térbeli is, vagyis az ország egyik feléből a másikba helyezik át több-kevesebb rendszerességgel a kádereket. Ez tudatos politika volt, s nyilvánvalóan az a megfontolás szülte, amelyik — mondjuk — annak idején a török nagyvezérek és más állami főtisztviselők rotációjának rendszerét kialakította. Sztálin jól ismerte a kaukázusi világot, nem csupán a keresztény részét, hanem a mohamedán törzsi és az egyéb nemzetségi társadalmakat is. S jól ismerte persze az orosz társadalmat, amiként — ha máskor nem, 1918-1923 között — szerezhetett tapasztalatokat a közép-ázsiai nomád népek viszonyairól is. Ez a rotációs rendszer azt a célt szolgálta, hogy megelőzze a hatalmi koncentrációt, ami akkor jöhetett volna létre, ha valaki hosszú éveken át megül egy helyen egy bizonyos fontos pozícióban. S egyúttal arra is szolgál, hogy megfelelő erkölcsi viszonyok között tartsa az apparátust. Ebben a rendszerben, legalábbis a legfelső szinteken a korrupciónak nem volt valószínűsége, nem alakulhatott ki olyan összefonódás a területi szerveknél, amelyik az utóbbi évtizedekben szinte mindenütt felszínre bukkant, elsősorban a kaukázusi vidékeken és Közép-Ázsiában. Az 1960-70-es évek megszilárdult kiskirályságai ezekben a régiókban nem jöhettek létre a sztálini rotáció időszakában. (Más kérdés, hogy a korszak légköre is olyan volt, amelyben a korrupciónak, a megvesztegetésnek bizonyos szinten fölül semmi gyakorlati esélye sem volt, legalábbis társadalmi méretekben semmiképpen sem.) Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a rotáció kialakult rendszere felszínre hozta a tehetségeket. Nem hagyta eltunyulni a kádereket, a rendszeres új feladat önmagától mozgásban tartotta a felső vezetést. S ha figyelembe vesszük azt is, hogy a rendszeres rotáció egyik el nem hanyagolható tényezője volt a „tisztogatás", nagyon sokszor a káderek fizikai megsemmisítése is, nyilvánvaló, hogy ez a rotációs rendszer nyitott volt a tehetségek alulról felfelé áramlása előtt, az új tehetségek számára. Az állandó változás a vezető rétegek soraiban mindenki számára a bizonytalanság érzését idézte elő. Ez a stresszhelyzet nem volt alkalmas a személyi hatalom növelésére, a klánszerveződésre, a különféle függési hierarchiák kialakulására. Ugyanakkor a sokfelé megforduló vezetők olyan széles tudású, nagy tapasz-