Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

FIGYELŐ 499 ben 1939. március lU-en Sztálin finoman értésre adta, hogy készek a németekkel is tárgyalni, vagyis nincs szó egyoldalú nyugati elkötelezettségről, úgy látszik, nem keltettek érdeklődést Berlinben, ott csupán akkor fordultak a Szovjetunió felé, amikor végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy Lengyelország megtámadása háborút jelent Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Ugyanakkor a Szovjetunió megfelelő rugalmasságot tanúsított, amennyiben szinte augusztusig kész volt bármilyen irányban történő megegyezésre. A katonai tárgyalások Nagy-Britanniával és Franciaországgal nemcsak azt jelzik, hogy nyitva hagyták az ajtót a nyugati hatalmak előtt, hanem azt is, hogy egyidejűleg a másik törekvésre is gondoltak: a pozíciók biztosítására a Baltikumban. Elkerülhetetlen volt a külügyminisztercsere: Litvinov felváltása Molotovval, ami egyúttal kifejezte a szovjet külpolitika manővereinek hangsúlyváltozását. Litvinov, zsidó lévén, nem lehetett volna kellemes tárgyaló fél a németek számára, s egész külpolitikai múltja ellentétben állt az egyetleges tárgyalásokkal Hitlerrel. Ugyanakkor az, hogy maga a népbiztosok tanácsának elnöke, Molotov vette át a külügyeket, tehát Sztálin legközvetlenebb munkatársa, akiben leginkább megbízhatott, s aki — mint ez később bebizonyosodott — mindig a legpontosabban hajtotta végre az elhatározott lépéseket — mindez nagyon lényeges jelzés volt a németek számára. Néhány hét alatt kiderült, hogy Sztálin jól számított: Hitlernek választania kellett, s az adott helyzetben nem tehetett mást, mint hogy a Szovjetunióval való tárgyalást válassza. Innen Ribbentrop moszkvai útjáig s a szovjet-német meg nem támadási szerződés aláírásáig már egyenes vonalú volt a fejlődés. S az is természetes, hogy ezeken a tárgyalásokon valamilyen módon érintették a balti régió kérdéseit. Hogy ennek a témának mekkora súlya volt, arra az is utal, hogy a végleges megállapodás csak akkor született meg, amikor Hitler Ribbentrop kérdéseire egyetlen ,,ja" szóval elfogadta a szovjet feltételeket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a szerződéssel nem oldódott meg az alapkérdés: a Szovjetunió biztonsága. Amikor kitört a háború, az események megmutatták, hogy mind Hitler, mind Sztálin rosszul számított. Lengyelország rendkívül gyorsan összeomlott, olyan hamar, amire senki sem gondolt. Ez után a szovjet diplomáciának azt a feladatot kellett megoldania, hogy lehetőleg úgy szálljá meg azt a területet, amelyet a németekkel történő megegyezés alapján meg akart szállni, hogy az ne ingerelje a nyugati hatalmakat. Ezt a célt szolgálták a németekkel való újabb tárgyalások a Szovjetuniónak jutó területekről, s azok a területmódosítások, amelyek az eredeti megállapodásban szereplő San-Visztula vonal helyett az ún. Curzon-vonalon húzták meg a Szovjetunió nyugati határát. Az így a Szovjetunióhoz került területek lakossága nem elsősorban lengyel volt, s ezt a határt — történjék bármi — a nyugati hatalmak is elfogadhattak, s amiként azt a későbbi események mutatták, végül el is fogadták. Ezzel Sztálin kikerülte a Hitler állított? csapdát, és tehermentesítette a szovjet külpolitikát nyugat felé. A háború további kimenetele sem igazolta a várakozásokat. Hitler arra számított, hogy az angolok békét kötnek, de ez nem következett be. Sztálin pedig úgy vélte, hogy a franciák keményebb diónak bizonyulnak. Mindketten tévedtek, s ez nagyon veszélyes helyzetet teremtett. Hitler tisztában volt azzal, hogy bármikor kemény ellenfél támadhatja hátba: a Szovjetunió. Ezért kellett — akár akarta, akár