Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

490 FIGYELŐ denről nem szólnak, és sok mindent leegyszerűsítenek. Ez önmagában nem hiba, inkább abban látjuk a hibát, hogy túlságosan nagy terjedelmet fordítanak ismert kérdésekre (mert kerek képet kell adniok), miközben sok minden kimaradt, ami pedig megismertetendő lett volna az olvasóval. Egyoldalúan és terjedelmileg is túlzott mértékben foglalkoznak például Sztálin „értelmiségi meghatározottságának", illetve meg nem határozottságának kérdésével. Az elmélet iránti közömbösséget emelik ki (némileg követve a nagy ellenfél, Trockij vonalát), vagy stílusa nehézkességéről szólnak. Eltúlzottnak érzem ezeket a tulajdonképpen lényegtelen kérdéseket. Lehet, hogy Sztálin nem volt elméleti ember, de mint politikus, felismerte az elmélet szerepét, amikor képes volt megfogalmazni az új stratégiai jelszót: a szocializmus felépítése egy országban. S korábban is, még olykor Leninnel szemben is mutatkozik nála érdeklődés, sőt hozzáértés is az elméleti kérdések iránt. A földkérdésben elfoglalt álláspontjai Leninnel szemben, a nemzeti kérdésről írt tanulmánya, a nyelvtudománnyal foglalkozó cikk, vagy az 1952-es írás a szocializmus közgazdasági problémáiról arra utalnak, hogy a fontos pontokon, kulcsfontosságú kérdések felmerülésekor jelentkezik az elmélet iránti érdeklődés, s ezeket a kérdéseket egyáltalában nem színvonaltalanul oldotta meg, még akkor sem, ha persze alapjában a politikának rendelte alá az elméletet. De így tett Lenin is 1917 után, aktív politikus esetében nincs is más megoldás. Ami sokban félrevezető,- az részben az ellenfelek részéről igen sokat hangoztatott „vád" az érzék hiányáról, másrészt az újságcikkek, röplapok, politikai vitairatok és a „leninizmus" (mégpedig a saját szája ízére formált leninizmus) népszerűsítése céljából készült előadások stílusa (N. B. maga a leninizmus fogalma is elsősorban Sztálin írásaihoz fűződik). Ez a stílus ugyanis tökéletesen idomult az átlag orosz ember gondolkodásához, ismereteihez, az iskolázatlan néptömegek befogadóképességéhez. Ez komoly stiláris teljesítmény (különösen az egy idegen anyanyelvűtől!). Sokan elfelejtik, hogy Sztálin ifjúsága kezdetén verseket jelentetett meg, nyilvánvaló tehát, hogy megfelelő stiláris készségének kellett lennie. Ha nem élt vele, akkor elsősorban ilyen okokból tette. De stiláris képességeit azért olykor felcsillantotta, gondoljunk az ún. „lenini esküre", az 1941. július 3-i beszédre, vagy akár a XIX. kongresszuson elmondott zárszóra. Meglepő, hogy a szerzők nem szólnak a „forradalmi kisajátítás" eseményeiről az 1906-1907-es években, amelyeket pedig Sztálin szervezett meg a Kaukázus vidékén. Pedig ezek az események nem csupán érdekesek, hanem mélyen bevilágítanak — mégpedig a nagy forradalom előtt jó tíz évvel — Sztálinnak a mozgalomhoz fűződő viszonyába. A bolsevikok a forradalom érdekében különféle terrorcselekményeket hajtottak végre, bankok és postafiókok megtámadása során szerezték meg a számukra szükséges pénzt. Magyarul fegyveres útonállással jutottak pénzhez. Nem új dolog ez, előttük is, utánuk is csinálták, és ma is csinálnak ilyesmit máshol is (ld. a baszk szeparatistákat, az IRA fegyvereseit stb.). Ugyanebben az időben hasonló módon jutott a szükséges anyagi fedezethez a Pilsudski vezette lengyel nemzeti mozgalom is. Sztálin is részese volt egyebek között az egyik legnagyobb ilyenféle fegyveres rablásnak 1907 júniusában, ő volt a terrorsorozat szervezője. A „cél szentesíti az eszközt", „a mozgalom érdeke mindent igazol" — ezek a megfontolások vezették nyilvánvalóan. A mensevikek annak idején elítélték ezt,