Századok – 1990
Közlemények - Boros Zsuzsanna: A III. Köztársaság összeomlásának előzményei. Az 1940-es francia–német fegyverszüneti egyezmény III–IV/462
A III. KÖZTÁRSASÁG ÖSSZEOMLÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI 485 kutató intézet, az IFOP éppen azt a körkérdést tette fel: „Helyesli-e Ön a müncheni egyezményt?" Vajon igazolták-e a válaszok a politikai vezető réteg álláspontját, s igaza van-e például Henri Michelnek, aki 1936-ban a rajnai konfliktussal kapcsolatban azt írja: „a franciák nem akarnak harcolni", ebben látja a francia kormány tehetetlenségének okát, amint sokan Münchent is a „tömegek békevágyának" nyakába varrják. Nos, az említett közvéleménykutatás eredénye azt mutatta, hogy erőteljes kisebbség: 37% válaszolt nem-mel, 57% igen és 6% tartózkodás mellett. Ez az arány pedig lényegesen magasabb a képviselőház 12%-os „nem" szavazatainál. 1939 júliusában arra a kérdésre, hogy „amennyiben Németország Danzig szabad várost igyekszik megkaparintani, szükség esetén erőszakkal is meg kell-e akadályoznunk?" — a megkérdezettek 76%-a válaszolt igennel.40 A „meghalni Danzigért?"-ra tehát távolról sem volt egyértelmű a válasz. Marc Bloch, a kiváló történész, s a háború, pontosabban a fegyerszünet utáni háború áldozata, közvetlenül a vereség után írt híres tanulmányában, mely a kifejező „Furcsa vereség" címet viseli, arról ír, hogy a vezetők nem csupán hagyták magukat megverni, de „túl korán természetesnek ítélték, hogy megverték őket". És még azok is, akik nem államcsínyen törték a fejüket, túl korán elfogadták a vereséget, mert „kegyetlen vigaszt" találtak: „Franciaország romjain egy átkozott rendszer megdöntését", a bűnösnek tartott nemzettel azonosítva ugyanakkor a politikai rendszert, amit létrehozott. A francia burzsoázia eltávolodott a néptől, mert vagy fél tőle, vagy nem veszi komolyan, s ezáltal egész Franciaországtól távolodott el. Az uralkodó, „egyelőre uralkodó" osztályok — mondja Bloch — az ipar és közigazgatás vezetői, a tartalékos tisztek nagy része ilyen érzelmekkel telve indult a háborúba. „Egy olyan politikai rendszertől kaptak parancsot, amelyet velejéig romlottnak tartottak, olyan országot védtek, amelyet eleve ellenállásra képtelennek ítéltek, olyan katonáknak parancsoltak, akik a szerintük degenerált népből származnak.41 S a személyes bátorság és patriotizmus mindezzel szemben kevésnek bizonyult. De Bloch — az éles meglátásokkal teli elemzés mellett — maga is hajlott arra a pszichológiai állapotra, amit a vereség, a fegyverszünet pillanatában, s majd később is bőségesen kiaknázott a pétaini propaganda, sőt annak egyik alappillére lett: az önvádra, a bűntudatra, vagy legalábbis az önkritikára. Bár Bloch-nál inkább csak az utóbbiról van szó, a határok ezen a téren nem túl élesek. André Gide arról írt naplójában 1940 júniusában, hogy a „baj mélyen gyökerezik", a vereség okait a hibákban kell keresni, amelyeket Hitler jól kihasznált, a realitásérzék hiányában, a fegyelmezetlenségben, a jogok követelésében — a túl nagy szabadságban —, és hogy „nem lett volna szabad megnyerni az I. világháborút."42 Paul Valéry június végén ezt jegyezte be naplójába: „A túlságosan jó dolgokkal való visszaélés okozta Franciaország szerencsétlenségét. Ezek között is termékeny földje, a szellem szalókkal, virágcsokrokkal rohant felé. Daladier döbbenten nézte a jelenetet, majd Léger-hez fordulva ezt mormolta: ,,A hülyék!" (Sartre: Les chemins de la liberté. T. II. Le sursis. Oeuvres romanesques, La Pléiade 1132-33.) 40 Winock, Michel: L'esprit de Munich. Histoire, 1983. júl.-aug. 41 Bloch, Marc: L'étrange défaite. Paris, 1957. 211-212. 42 Gide, André: Journal. 1954 28.
