Századok – 1990
Tanulmányok - Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése I/25
36 ENGEL PÁL számítási forintok tárgyalásakor tapasztalhatjuk — a 14. század utolsó negyedében országszerte teljes márkasúlyokban volt szokás számolni, ekkorra tehát a finom és közönséges ezüstmárkáknak már a nyoma is eltűnt. 2. A pénzújítás rendszere és reformja A pénz eleinte voltaképpen az ezüstsúlynak egy fajtája volt. Ebben a korai időkre jellemző monetáris rendszerben egy márka ezüstből bizonyos számú kis ezüstérmét, dénárt (denarius) vertek, amely a továbbiakban egyformán szolgált fizetőeszközként és a márka súlyrészeként, más szóval — feltéve, hogy a kincstár nem folyamodott „pénzrontáshoz", azaz nem hamisította — annyi ezüstértéket képviselt, amennyit tartalmazott. (Ha pl. 144 dénárt vertek egy márkából, akkor egy dénár értéke és súlya egyformán 1/144 márka volt.) Ezzel a pénzzel elvben egyforma eredménnyel lehetett fizetni akár számlálva (numerando), akár mérlegen mérve (ponderando). Azért csak elvben, mert a korabeli technikai lehetőségek mellett az elvet nem lehetett tökéletesen megvalósítani. A dénárokat nem sikerült egyforma súlyúakra verni, és az ezüst sem oszlott el mindig egyenletesen az ötvözetben. A fennmaradt pénzérmék súlya, különösen a kisebbeké, az átlagtól mai fogalmak szerint elképesztően nagy mértékben, nem ritkán 30%-kal vagy még többel tér el. Ilyen körülmények között továbbra is szívesebben mérték a pénzt, mint számlálták, és sokan foglalkoztak azzal, hogy a jelenségből anyagi hasznot húzzanak. A leggyakrabban akként, hogy fizetéshez a könnyebb érméket válogatták ki, a nehezebbeket pedig „körülnyírták", azaz a felesleget eltávolították róluk, és összegyűjtve ezüstté olvasztották. A törvény mind az ilyen, mind az egyéb hasonló visszaéléseket könyörtelenül üldözte — kevés sikerrel. Súlyos hátránya volt ennek az egyébként egyszerű rendszernek a velejáró évenkénti „pénzújítás" (renovatio monete). Könnyű belátni, hogy ha egy márka ezüstfém pénzzé verve is egy márka értékben forgott, akkor a pénzverés nem hozott nyereséget, a pénzkibocsátónak tehát valamely egyéb módon kellett fedeznie az ezüstfinomítás és a pénzverés tetemes üzemi költségét, valamint a fáradságáért járó hasznot. Erre szolgált a pénzújításnak Európa-szerte elterjedt, a 14. század első feléig nálunk is követett gyakorlata. A királyi „kamara" (camera regia) azaz a kincstár évente — vagy legalábbis igen sűrűn — új pénzt bocsátott ki, a régit pedig egyidejűleg érvénytelenítette.38 A „cserét" (cambium) az ország minden pontján azonos időben felállított kamarai pénzváltóhelyeken hajtották végre, mindig ugyanazon a módon: a kincstár alkalmazottja mérlegelve begyűjtötte a lejárt érméket, velük együtt az esetleg beszivárgott külföldi pénzt is, és „kicserélte" (cambire) őket új pénzre. A „csere" azonban úgy történt, hogy beváltáskor a kincstár levonta a maga tetemes nyereségét. Magyarországon a levont illeték, amit a „kamara hasznának" (lucrum camere) 38 Vö. Hóman: PT. 412 skk, aki azonban a rendszer lényegét nem látta át elég világosan.
