Századok – 1990

Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355

364 GYÁNI GÁBOR rónánál kisebb jövedelemmel bír, mely a drága fővárosi viszonyok között csak a jobb munkáslakást engedi meg az ún. középosztály (hivatalnok, kereskedő, iparos stb.) jelentős részének is."4 1 Tudni kell, hogy a fővárosban már az 1890-es évek első felében az egyszobás lakások évi bére (konyha nélkül) 168 koronára, konyhá­val 246 koronára is fölment.4 2 A századelőn a lakbérek kivált a legkisebb lakások­ban emelkedtek rohamosan, így 1906-ban 255 koronára, 1913-ig 330-350 koronára rúgtak az egyszobás és konyhás lakásokban.4 3 Hogyan tudták a bérlők e magas dí­jakat megfizetni? A kiterjedt al- és ágybérleti rendszer volt a biztosíték egyfelől ar­ra, hogy a főbérlők bérleményüket fenntarthassák, másfelől arra, hogy a nem házas bevándorolt munkavállalók (saját főbérletre nem is gondolván) egyáltalán otthonra lelhessenek. A főbérlők szempontjából ez a státusz még így is túl súlyos anyagi te­herrel járt, hiszen „Budapest munkásnépének, ha a társadalmi közérdektől legmini­málisabban megkövetelt (sic!) egyszobás lakásban akar családjával élni, részben jö­vedelmének negyedét, részben harmadát, de szinte kivétel nélkül, több mint ötödét kell e czélra fordítania."4 4 Ám a város munkásnépességének nem lebecsülendő ré­sze, a bentlakó nőcselédségtől eleve eltekintve is még ennek a legminimálisabb tár­sadalmi elvárásnak sem felelt meg, nem rendelkezvén egyszoba-konyhás főbérlet­tel: bár ő maga szintén e lakások lakója volt al- és ágybérlői minőségben. Tételsze­rűen megfogalmazható tehát, hogy az al- és ágybérlők tartása szinte mindenkor fel­tétele volt a főbérlői pozíció megőrzésének: a '90-es évek közepi adatok tükrében az albérlők fizette díjból a főbérlet díjának legkevesebb a fele fedezhető volt.4S Nem csoda, hogy „mihelyt kimaradnak a szintén sokat és könnyen hurczolkodó ágyrajárói vagy albérlői; a munkás nem tudja többé rendesen heti házbérét megfi­zetni és kénytelen kiköltözködni."4 6 A VI. kerület, a Terézváros külső, munkások lakta negyedében kérdezőbiztosként házról-házra járó szociográfus hajlamú kortárs is azt állapította meg: „Ágyrajáró nélkül levő lakás alig van ezen a tájon." Amit a lakók egyike a következőkkel indokolt meg: „Ágyrajárókat kell tartanunk..., kü­lönben nem bírnánk el a nagy házbért."47 Az al- és ágybérlők száma módfelett dinamikusan emelkedett a századfor­duló éveiben, s a legkevesebb, ami elmondható róla, hogy szinkronban állt a város népesség számának ekkori növekedésével. 41 Ferenczi Imre: A munkáslakás-kérdés... 23. 42 Uo. 19. 43 Bors Endre: i. m. 26.; Vo. „Azt lehet mondani, hogy a legtöbb egyszobás lakás évi 300 koro­na bért fizet, de van még igen sok, mely felemelkedik 400 koronára..." Bródy Ernó: i. m. 152. Ráadásul a lakbérek 1906-ot követően legalább 35%-kal, helyenként 50%-kal is megdrágultak. Vö. Schüler Dezső: A hajléktalanság kérdése a székesfővárosban. Statisztikai Közlemények (St. Κ.), 76. k. 1. sz. 54. Ε drágu­lás nyomán robbantak ki azután 1909 elején azok a heves lakbérsztrájkok, melyekről Kassák az Egy em­ber élete lapjain hiteles leírással szolgál, lévén maga is a Hétház lakója, amely e sztrájkokban különösen sokat jeleskedett. 44 Ferenczi Imre: A munkáslakás-kérdés... 19. 45 Pásztor Mihály: Az eladósodott Budapest. Bp., (1907) 42. sk. 46 Ferenczi Imre: A munkáslakás-kérdés... 26. 47 Alpári Gyula: Egy számlálóbiztos följegyzéseiből. H. Sz. 1911. Újraközölve: Litván György - Szűcs László: i. m. 185. sk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom