Századok – 1990
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355
TANULMÁNYOK Gyáni Gábor LAKÁSHELYZET ÉS OTTHONKULTÚRA A MUNKÁSSÁG KÖRÉBEN A SZÁZADFORDULÓN A munkásság lakáshelyzetének múltbeli alakulásáról a szakirodalom rendszerint sötét, egyúttal túl sommás képet festett. A téma (sajnos) még ma sem egészen túlhaladott, történészi megközelítését leginkább nyomortörténeti beállítottság hatja át. Ez a fajta történészi ábrázolás hangsúlyozottan tendenciózus a szélsőséges nyomor előtérbe helyezése tekintetében, abban, ahogy a kirívó anyagi elesettség (a két háború között valóban sűrű) előfordulását általánosnak tételezi. Aligha véletlen, hogy ez a hagyományos látószög különösen kedveli a válságidőszakokat (mint a húszas évek végétől számított éveket), amikor a szociális nyomor tömegesebb méreteket öltött, és helyenként drámaivá fokozódott. A szóban forgó szemlélet az 1950-es években honosodott meg, ám még a közelmúltban is őrizte megingathatatlannak tűnő pozícióját. A nyomortörténet egyik, nem túlzás: modell-értékű historiográfiai alapvetését (témánk keretei között) a Kádár Iván szerkesztésében több mint három évtizede közreadott kötet végezte el. Igaz, hogy ez a munka időhatárait tekintve csak a Horthy-korszakot fogja át, de az általa sugallt történészi látásmód a korábbi évtizedek kutatása számára is iránymutató volt. Lapozzunk tehát bele a műbe, hogy közelebbről vehessük szemügyre e szemléletmód főbb tételeit és érvelési módját. Már a húszas évek elejéről a következő jellemző megállapítás olvasható a könyvben: „A munkások jelentős része kidobott vasúti kocsikban, összetákolt deszkakunyhókban volt kénytelen élni... Az ellentforradalmi rendszer természetesen semmit sem tett, hogy e szörnyű helyzeten változtasson."1 Általában két argumentum sűrű hangoztatásában merül ki a kötet lakáshelyzettel összefüggő mondanivalója. Az egyik szerint a munkásság úgymond „jelentős", vagy „tekintélyes" része, egyszóval bár meghatározatlan, ám mindenesetre zöme nem is rendes lakásokban, hanem nyomortanyákon, (barakkokban, bódékban, vasúti kocsikban, pincékben, barlangokban) élt. Ennek jegyében jelenti ki a szerző a húszas évek vége vonatkozásában: „Budapestet széles övezetben fogták körül-a nyomortanyák. A munkásosztály tekintélyes része olyan barakkokban lakott, melyeket a tisztiorvosi hivatal már az első világháború idején egészségre ártalmas, lakhatatlan helyiségeknek nyilvánított."2 Aminek a kapcsán azután hosszan idéz egy korabeli újságcikket a buda-1 Kádár Iván: A munkásosztály helyzete a Horthy-rendszer idején. Bp., 1956. 52. 2 Uo. 100. Megjegyzem: elkerüli a szerző figyelmét, hogy a barakkok zöme a két háború között létesült és a régebbiek múltja sem mindig nyúlik vissza az első világháború éveinél korábbra. Ráadásul az utóbbiak lakás céljára történő felhasználása is a két forradalmat követően kezdődik, eredetileg ti. jár-
