Századok – 1990

Folyóiratszemle - Mierzejwski A. C.: Albert Speer mikor adta fel? II/349

350 FOLYÓIRATSZEMLE villamoserőművek megtámadására. 1944 augusztusa és decembere között nem „távolodott el Hitlertől", ép­pen ellenkezőleg, szilárdan kitartott meggyőződése mellett: a háborút meg kell nyerni. Bormannal és Göb­belsszel is összeszólalkozva követelte, hogy a munkaerőt az ipari körzetekben koncentrálják a fegyverkezés fokozása végett, de ezzel egyidejűleg szükséges mennyiségű embert küldjenek a frontokra. Szeptember 9-én elrendelte a fegyver- és hadianyaggyártás rohamos növelését és felgyorsítását. A termelést a végsőkig folytatni kellett. Parancsát utólag azzal magyarázta, hogy ezzel Hitler „felégetett föld"-taktikájának akarta elejét venni, holott a cél nyilvánvalóan az ellenállás volt. Hitében csak november táján kezdett meginogni. Ekkor járta be a szövetségesektől bombázott Ruhr­vidéket. A lerombolt gyárak, üzemanyag-bázisok, vasutak, csatornák láttán Hitlernek írott levelében kény­telen volt elismerni, hogy a Ruhr nem képes többé a birodalmi munkamegosztásban és a háborús termelés­ben rá háruló szerepet betölteni. De még ekkor sem hittel hogy szükség lenne az országos szénfogyasztás radikális csökkentésére; a kapituláció gondolata pedig végképp nem merült fel benne. Ehelyett a védelem megszervezésére fordította minden erejét. A gyáriparosokat azzal nyugtatta, hogy „a jelenlegi termelés szint­je fenntartható". Munkásokat küldött a Ruhr-vidéket ért csapás helyrehozatalára. Megkezdte az Ardennek­beli offenzíva anyagi-technikai támogatásának megszervezését. A támadás kudarca győzte meg, hogy a há­borúnak vége - mondotta Nürnbergben. De még 1945 januárjában is szervezte az ellenállást, és utasításai­nak megpróbált érvényt szerezni széthulló apparátusában. Sürgette Felső-Szilézia védelmét. Január 23-án adta ki végsőkig elkeseredett termelési parancsát, a „vészhelyzet-programot" (Notprogramm des Führers). Ekkor már nem ringatta magát az „Endsieg", a végső győzelem ábrándjában, mint Hitler közvetlen környe­zete, Bormann és Göbbels, de még mindig reménykedett abban, hogy néhány jól irányzott lövéssel Német­országnak sikerül egyezségre jutni ellenségeivel. Minden jel szerint bízott a fegyverszünet lehetőségében. Emlékirataiban egy 1945 februári Hitler elleni merénylet tervéről ír; de bevallja, mennyire megkönnyeb­bült, mikor az összeesküvés csütörtököt mondott. Arra hivatkozik, hogy legfőbb gondja a német nép élel­miszerellátásának biztosítása volt; ám ennek 1945 február 19-i rendelete mond ellent, amely a vasúti és köz­úti szállításban a Wehrmacht egységeinek juttatott elsőbbséget; a vasútnak még márciusban is a hadsereget kellett szolgálnia, csak utána jöhetett számításban az élelmiszer- és más cikkek (elsősorban pályajavításra használt anyagok) továbbítása. Speer soha nem szakított igazán vezérével. Egy 1945. március 15-én kelt memorandumában ugyan - a Führer felelősségérzetében bízva - leírta: az ipar összeomlott, és az ellenségeskedéseket be kell szün­tetni. Hitler e helyzetjelentésről tudomást sem véve új hűségnyilatkozatot kért tőle: Speer azonban csak azt tudta elismételni, hogy a háború elveszett. Ekkor huszonnégy órai gondolkodási időt kapott. Március 29-én újabb levelet írt, melyben megerősítette korábbi véleményét: ellenállása azonban Hitler jelenlétében meg­dőlt, és személyét fenntartás nélkül a Führer rendelkezésére bocsátotta. Csak április 16-án jelentette ki egy hamburgi beszédében, hogy elvesztette bizalmát a náci rendszer iránt, nem lát lehetőséget a fegyverszünet­re, az ellenállás reménytelen, és minden erőt a közeli újjáépítésre kell fordítani. Úgy gondolta, ebben neki is oroszlánrésze lesz: tehetségére és tudására nemcsak Németország, de egész Európa gazdasági újjáalakí­tásához szükség van. A letartóztatás ezért volt oly kemény csalódás számára; ez is mutatja, milyen távol állt a realitásoktól. Romantikus hőskultusza és idealisztikus nacionalizmusa vakította el őt is, mint kortársai közül oly sokakat. Szorosan kötődött Hitlerhez, szerette a hatalmat, dicsőségre vágyott. Kiábrándulásának állomásait meglehetős pontossággal követhetjük nyomon. 1944 nyarán és őszén, a szövetséges bombázások alatt, fo­kozatosan vesztette el a „végső győzelembe" vetett hitét, de 1945 januárjáig szilárdan bízott a fegyverszü­net vagy valamilyen kompromisszumos megoldás lehetőségében. A német ipari és katonai veszteségek lát­tán azután nem hitt már csodákban sem a csatamezőn, sem a tárgyalóasztalnál; Hitler „felégetett föld"- pa­rancsa pedig a vezér csődjéről győzte meg. Minthogy azonban arra számított, hogy a következő rendszerben fontos szerepet játszhat, olyan várakozásokkal gondolhatott a jövőre, mint a náci rezsim egy tagja sem. Vé­gül pedig valóban felülkerekedett benne a Németország sorsáért érzett felelősség is. Mindez együtt vezetett 1945 január végén odáig, hogy leszámolt addigi illúzióival és már a háború utáni időszakra készült. Ez a kép eltér attól amelyet Albert Speer maga kerekített ki az utókor számára. 1944-ben még nem „szakított Hitlerrel", de Schmidt is túloz azt állítva, hogy Speer a háború utolsó percéig kitartott. Bonyo­lult egyéniségét nem lehet a racionális technokrata vagy a tömeggyilkos szörnyeteg végletes kategóriáiba zárni. A náci rendszer védelmének megszervezésére tett erőfeszítései meghosszabbították a háborút, és to-

Next

/
Oldalképek
Tartalom