Századok – 1990

Folyóiratszemle - Garon Sheldon M.: Állam és vallás Japánban 1912–1945 II/345

FOLYÓIRATSZEMLE 345 Mivel Japánban a belső fogyasztás ennyire korlátozott, az ország gazdasága a külföldi igényektől függ. Ez eredményezte azt a kereskedelmi aránytalanságot, mely az USA és Japán kapcsolatát beárnyékolja. A szerző a helyzet megoldásának a belső piac növelését véli, ez amellett, hogy az USA-val való viszonyt kiegyensúlyozottabbá tenné, a japánok életfeltételeit is lényegesen javítaná. A belső piac növelésének azonban előfeltétele az, hogy a társadalom igényszintje emelkedjen. Ehhez adminisztratív intézkedések is szükségesek lennének - korlátozások megszüntetése, adócsökkentés, munkaidő rövidítése, a személyi fogyasztást korlátozó szabályozók feloldása stb. -, ugyanakkor elengedhetetlen az emberek lakóterületén a fejlettebb infrastruktúra kialakítása. A belső piac növekedését nemcsak a kormány politikája tartja vissza, hanem az emberek gondolkodásmódja is. A japán társadalom túlnyomó többségét alkotó középosztály nagyjából egységes világképpel, azonos nézetekkel rendelkezik. Elégedett saját uniformizált ízlésével, kényelmével, s nincs arra igénye, hogy ezt túllépje. A differenciált piac a fiataloké: ma Japánban a fiatalok kultúrája a domináns, amely azonban nem gyökerezik a fenőtt társadalom kultúrájában, hanem egy meglehetősen szervtelen, gyakran változó alakulás. A fogyasztás differenciálódásának elősegítésében a vállalatoknak lehetne nagy szerepük, hiszen Japánban a munkahely teljes egészében meghatározza az egyén életét. Ám a cégeknél is érvényesül az uniformitás elve, a karrier lehetőségei majdhogynem mindenütt egyformák. Egy új változatos típusú foglalkoztatási rendszer elősegíthetné az individualizálódást, és így az egyéni fogyasztás növekedését. Képes lesz-e a japán kormány szakítani az eddigi, az egyéni jólétet figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikai irányzattal? S képes lesz-e maga a japán társadalom is szemléletmódjában megújulni? Ez az egyik legfontosabb kérdés, melyre a 21. század küszöbén Japánnak választ kell találnia. Journal Of Japanese Studies 1987. 13. vol. 1. no. F. I. SHELDON M. GARON ÁLLAM ÉS VALLÁS JAPÁNBAN 1912-1945 A két világháború közötti japán tömegmozgalmak históriájának áttekintésében a történészek éppen a legnagyobb mozgalomról, az új vallási szekták és irányzatok terjedéséről és sorsáról írták szinte a legkevesebbet, noha az ún. „új vallások" követőinek száma a harmincas években több millióra tehető. A szerző arra keresi a választ, vajon mi volt az oka annak, hogy az állam - mely hivatalos vallásának deklarálta a sintót - 1935-től kezdve ezeket a főleg sintoista szektákat mint „sátánkultuszokat" üldözte. A történészek álláspontja szerint a Meiji-korban (1868-1912) létrehozott új típusú hivatalos ideológia szerint - melynek lényege a császár istenként való tisztelete volt - Japánban minden érték forrásának a császári rendszer számított, és így minden igazi vallás e rendszerrel ellentétbe került, hiszen nem a hivatalosan előírt istenségeket tisztelte. A szerző véleménye szerint azonban a „császári rendszer"-re való hivatkozás ebben a kérdésben nem helytálló, hiszen a korszakban ezt a terminológiát még nem használták. 1932-ben a Komintern alkalmazta először ezt a kifejezést, s csak 1945 után vette át a terminust a japán értelmiség az 1890-es évek és 1945 közötti időszak jelölésére. A szerző nem tagadja e „császári rendszer" meglétét, de az állam és a vallás kapcsolatának elemzésében nem ezt tartja meghatározó faktornak. A szektákat a harmincas években „eretnekség" miatt üldözték, az okok feltárásakor tehát elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy az adott korban milyen nézeteket tekintettek elfogadottnak, s milyeneket „eretneknek". Az állam és a vallás kapcsolatának 1868 és az 1920-as évek közötti időszakának három szintjét lehet megkülönböztetni: az egységes nemzeti hitvallás megteremtése, a már létező vallások passzív megtűrése és a meglévő vallásoknak az uralmi struktúrába való bevonása. 1884-ben a sikertelen „Nagy Kampány" után - melynek célja a sintónak mint államvallásnak az abszolutizálása lett volna -, a buddhizmust a síntóval egyenrangúnak ismerték el. A helyi sintó szentélyek azonban államilag finanszírozott politikai platformokká váltak, ahol a császárközpontú patriotizmust - a hivatalos nézetet - hirdették. A sintó az állam legfőbb ideológiai támasza volt, ha nem is mint egyedüli, de legfőbb vallás. Az államhatalom kész volt