Századok – 1990
Folyóiratszemle - Burgwin H. James: Grandi és a teuton világ: 1929–1932 II/342
FOLYÓIRATSZEMLE 343 hogy csakis egy ausztriai és magyarországi monarchikus restauráció menthet meg bennünket egy Klagenfurtig terjedő Németország szerencsétlenségétől, egy többé már nem lutheránus, porosz Németországtól, amely a Baltikum felé igyekszik terjeszkedni, hanem egy katolikus, az örök idegen és az örök ellenség parancsnokainak - tehát a pápának - engedelmeskedő; többé nem porosz, hanem déli, vagyis bajor és osztrák. Egy Ausztria-Magyarország féken tartja a németeket északon és a szlávokat délen és keleten. Ez a mi természetes szövetségesünk." (1930. augusztus 26-i naplóbejegyzés.) Grandit aggasztotta a pángermanizmus és az osztrák állam törékenysége, ezért nem utasította el rögtön és határozottan a csehek javaslatát, hogy Ausztria legyen semleges, és ezt nemzetközi szerződéssel garantálják. Hasonlóan a világháború utáni olasz kormányokhoz, Grandi is úgy fogta föl a „dunai konföderáció" gondolatát, mint egy francia összeesküvést, amely a kisantant hatalmának növelésére irányul, a balkáni régión kívülre taszítva Olaszországot. Grandi jobbnak látta Olaszország keringési pályára vonzani Ausztriát és Magyarországot egy háromoldalú gazdasági tömb megteremtése révén. Ennek a tervnek további érdeme lett volna, hogy Franciaország és Németország igényei ellenében a Dunát mint kizárólagos olasz érdekszférát rögzíti. Ez azonban nem volt könnyű. A Bécsben és Budapesten tapasztalt ellenálláson kívül teljesen váratlan irányból jött Grandi nehézségeinek nagyobb része: a saját, képzelőerő nélküli technokratáitól, mi több: magától Mussolinitól. Az az aggodalom, hogy az olasz „antifasiszta" ipari körök gazdasági hasznot húzhatnak a háromoldalú tömbre vonatkozó Grandi-tervből, elhomályosította azt, aminek Mussolini tudatában volt, hogy ti. védence, a revizionista Magyarország megszökött volna a fasiszta gyámság elől, Párizsban keresve kielégítést, hacsak nem ad neki gazdasági segélyt Olaszország. Mindenesetre Mussolini, hogy az eddigi vonalban tartsa a magyarokat, inkább fegyvereket adott, semmint gazdasági segélyt. Mindenesetre Grandi mindig is óvatos volt Mussolininak Magyarország fölötti gyámkodásával kapcsolatban. Az ő szempontjából a magyarok megbízhatatlan szövetségesek voltak. Egyfelől a Szent István-i területek határainak visszaállítására irányuló fanatikus törekvésük miatt hajlamosak voltak arra, hogy inkább Németországot, mintsem Olaszországot tekintsék a leghatalmasabb szövetségesnek a nagy horderejű területi változások elérésében. Másfelől a depresszió legsötétebb napjaiban nem törődtek azzal, hogy otthagyják a bajban fasiszta mentoraikat, Párizsban tárgyalva a számukra rendkívül fontos hitelekről, amelyeket Olaszország egyszerűen nem tudott megadni. Grandinak azok a kísérletei, hogy Jugoszlávia (Olaszország mellé történő) felsorakoztatásával törje szét a kisantantot, még inkább megnehezítette a magyar elutasítás: nem voltak hajlandók elsimítani a Jugoszláviával régen támadt ellentéteiket. Ráadásul Grandi, valahányszor megpróbálta rávenni Romániát, hogy szabaduljon meg a francia gyámkodástól, a magyarok hajthatatlanságába ütközött, akik nem voltak hajlandók megoldani Bukaresttel a nemzetiségi opció problémáját, ami pedig előfeltétele lett volna a Mussolini kelet-európai blokkja és Románia közti uniónak. (Grandi 1929. december 25-i, 1931. március 28-i és április 3-i naplóbejegyzése alapján.) Grandi mindennél jobban félt egy francia-német közeledéstől, amit „paráználkodás"-ként szokott leírni, mivel Olaszország kárára jött volna létre. Már Hitlernek mint nagy erőnek a megjelenése előtt úgy tekintette Németországot, mint Olaszország természetes ellenségét, minthogy a Drang nach Osten megváltoztathatatlan törvényei elkerülhetetlenül elindítottak volna egy teuton hullámot a Brenneren keresztül Triesztig és azon is túl. A külügyminiszter mindenekelőtt úgy fogta fel a fasizmust, mint Olaszország egyesítésének és megerősítésének eszközét, és határozottan kizárta, hogy egy kizárólagosan olasz jelenség exportcikk lehet. Ezt tette Mussolini is a húszas években. Csakhogy - Grandi sajnálatára - Mussolini 1930-ban fordulatot hajtott végre, kifejlesztve a fasizmus egyetemességének eszméjét. Olaszország nemzeti grandeurrjének határozott keresése közben Grandi azt gyanította, hogy Mussolini óvatlan szőnoklása a fasiszta egyetemességről a Hitler iránti veszedelmes szimpátiához vezet. Mussolini kétségkívül észrevette a német és az olasz mozgalom közös értékeit: a liberalizmus, a demokrácia és a szocializmus iránti közös gyűlöletet. Kétségtelen, hogy a Hitler által 1930 szeptemberében elért konszenzus arra ösztökélte Mussolinit, hogy a következő hónapban a fasizmusról mint „egyetemes eszmé"-ről beszéljen. Az új koncepció mögött rejlő törekvés azonban az volt, hogy Olaszország ernyője alá vonzzon egy fasizált Európát mint védekezést Hitler akkor felfedett törekvése - Európa széttördelése mint a német hegemónia előfeltétele - ellen. Habár Grandi eltúlozta a fasizmus egyetemességének Mussolini külpolitikájában játszott szerepét, kétségkívül igaza volt, amikor úgy vélte, hogy provokatív beszédeivel és Nyugat-ellenes viselkedésével Mussolini a diplomáciai kudarc felé halad.
