Századok – 1990
Történeti irodalom - Wirtschaftliche und politische Integration Europa in 19. und 20. Jahrhundert (Ism.: Mérei Gyula) II/308
313 TÖRTÉNETI IRODALOM Wilfried Loth: Az európai integráció a második világháború után c. írása szerint a franciák az európai integráció keretében az improduktív szektorokat felszámoló intézmények megteremtését óhajtották a modernizált francia nagyipar expanziós érdekeit tartva szem előtt, nemkülönben a munkások prosperitásának biztosítását elsősorban a modern ágazatokban. De Gaulle ugyanezt, már az ellenállási és emigrációs mozgalomban felvetődött kérdéskört állította 1944-1945-ben a francia integrációs politika gyújtópontjába, de ekkor már az amerikai szándékokhoz igazított formában, vagyis nem csupán francia hegemónia alatt. 1947 óta folytak tárgyalások, de 1949-re Nagybritannia ellenállása miatt csődbe jutottak, és nem sikerült nyélbe ütni a francia-angol gazdasági egységet az európai közösség magvaként. A hat nyugat-európai állam integrálásának terve „harmadik erő" létrehozására irányult, különös tekintettel az USA és a SZU közötti hidegháborúra. 1951-re már egyértelművé lett, hogy az NSZK-t még az európai társadalmi struktúrák útján sem lehet tartósan francia gyámság alatt tartani. Az Európai Védelmi Közösség - amerikai támogatással - mindinkább a német újrafellendülés eszközévé lett. Az 50-es évek közepére maguk a francia irányító körök sem álltak egyértelműen és egyoldalúan a francia hegemónia alatti integráció gondolata mögé. Csak sajnálható, hogy Loth nem tért ki ennek a jelenségnek indítékaira, amelyek pedig fényt vethettek volna arra, hogy egyes francia körök ekkor már az egész Európát átfogó piacot, a biztonság és az identitás problémáját - korábbi felfogásuktól eltérően - miért nem tekintették társadalmi szükségszerűségnek. Ekkorra már felerősödött a modernizálásra kész francia mezőgazdasági termelők egységes európai piacot követelő hangja is. Ilyen körülmények között jött létre az EGK, és immár csupán homályos utalás történt a távoli jövőben létrehozandó politikai közösségre. Állandósult a közös gyakorlat és a nemzeti döntési jog fenntartásának ellentéte. Völker R. Berghahn: Montánunió és gazdasági verseny c. tanulmánya igen sokat mond el a címben megjelölt kérdéskörről, ami a kötet előző írásaiból már ismert. Újak azok a tények, amelyekkel rávilágít az USA szovjetellenes hatalmi-politikai célkitűzései és a Montánunio létrejötte közötti összefüggésekre. Azzal is érzékelteti a két kérdés összefonódottságát, hogy amerikai nyomásra nyerte el az NSZK egyenjogúságát a nyugati közösségben úgy, hogy az USA eközben ügyelt a német kérdésnek a franciákat is kielégítő rendezésére. Az amerikaiak bizalmát már a háború idején is élvező Schuman terve és a hozzákapcsolódó megállapodások révén 1951 tavaszáig az USA elérte, hogy a nyugat-európai közös piac felépítési elvei meszszemenően egybeessenek az amerikai gyakorlati szakembereknek az oligopolisztikus egységekbe tömörülő piaci szervezetről és a versenyt serkentő, liberálkapitalista gazdaságról vallott felfogásával a „New Ecomic Order" keretében. Az USA a háború utáni - mindvégig változatlan - európai és nyugat-németországi gazdaságpolitikájának alapelve volt: Nyugat-Európa versenyképessége - Nyugat-németország útján történő -helyreállításának koncepciója és az ettől várt eredmények, amelyek a Marshall-tervek funkciói közé tartoztak. Amerikai forrásokból arra is fény derül, hogy az európai ipari szerkezet amerikai mintára történő felépítése - a tanulmányban részletesen felsorakoztatott tényekre alapozott indítékokból folyóan - heves francia és nyugatnémet vállalkozói ellenállásra lelt. Berghahn tényei mind a Montánunio, mind Nyugat-Európa II. világháború utáni gazdasági integrációjának kérdéseit új megvilágításba helyezik. Beigazolta, hogy a 20. sz. második felének elején az USA illetékesei a nyugat-európai ipari kapitalizmus szervezeti felépítését olyan irányban kívánták szorítani, hogy azok összeegyeztethetők legyenek a „Pax Americana" keretfeltételeivel, szolgálván is azokat. Gerold Ambrosius: Európai integráció és az NSZK gazdasági fejlődése az ötvenes években c. tanulmánya a gazdasági integráció fogalmának körültekintő meghatározása után jelzi, hogy különböző formákban megnyilvánuló folyamatról van szó, nem pedig valamiféle végleges állapotról. Majd egy évszázadra visszatekintve sorolja fel azokat a tényeket, amelyeket az integrálódás, ill. a dezintegrálódás kezdeti tüneteinek vél, hangsúlyozván, hogy a tényleges integráció csupán az 50-es évektől kezdődött el. (Itt - részben a nemzetközi, részben a magyar szakirodalom megállapításai alapján ellent kell mondanunk Ambrosiusnak, mert szerintünk az integrálódás előbb európai, majd világméretben a kereskedelmi forgalom terén már a 16. század óta elkezdődött, párhuzamosan a feudális akadályok országonként változó mértékű lebontásával, amely mérték egyúttal az egyes országok kapitalista fejlődésének tényezője is volt). Visszatérve Ambrosius írására: az 1950-es évektől kezdődően ismerteti az integrálódás folyamatát belső gazdasági és nemzetállami összefüggésrendszerben, az export és a konjunktúrák általi meghatározottságát és hatását az egyes nyugat-európai államok gazdaság- és szociálpolitikájára. Különösen gazdag nyugatnémet tényanyaga, amelyre építve hangsúlyozza, hogy az 50-es években, amikor a leggyorsabban nőtt az export, hozzájárult a teljes foglalkoztatottság és a szociális piacgazdaság eléréséhez. A nagy termelőképességű ágazatok támogatása, a
