Századok – 1990

Történeti irodalom - Tolocsko P. P.: Drevnyaja Rusz. Ocserki Szocial’no-politicseszkoj isztorii (Ism.: Kurunczi Jenő) II/303

304 TÖRTÉNETI IRODALOM főhatalmát társai még nem vonták kétségbe, ugyanakkor a fejedelmek triumvitárusa vagy duumvirátusa alakult ki. Vlagyimir Monomah és fia uralkodása után Jaropolk kormányzását a történész szerint még csak az újabb hanyatláshoz vezető átmenetként kell kezelnünk. A kijevi nagyfejedelmi trónért vívott harc állandó és éles formát a 12. sz. 40-es éveitől öltött. A nagyfejedelmi címet megszerezve egyes fejedelmeknek időlegesen és részben sikerült az orosz területek egyesítése. Ezen tevékenységükben korábbi birtokaikra támaszkodhattak. A centrifugális és országegyesítő erők küzdelmére hatottak a fejedelemségek gazdasági-politikai érdekei, belső helyzetük (pl. Tolocsko szerint a bojár ellenzék a rosztov-szuzdali földön még gyenge volt, a novgorodi fejedelemnek pedig - és itt V. A. Janyin kutatásaira utal - az eddig feltételezettnél több hatalma volt) és a polovecek elleni harc szükségletei. Miután a kijevi trón megszerzésével induló egyesítés mellett Jurij Dolgorukijtól kezdve létezett az Északkelet-Oroszország szerepét növelni kívánó is, úgy véljük, a szerző túlértékeli Kijev korabeli lehetőségeit. Az első tematikus rész (a 8. fejezet) a régi Oroszország és a nomád népek kapcsolatáról szól. Tolocsko rámutat, hogy ma már pontosabban meghatározható az oroszokat fenyegető polovec hordák helye. Az orosz-polovec kapcsolatról (legtöbbször harcról) a két nép belső viszonyai és az óorosz történeti események fentebb jelzett tendenciái alapján megbízható szakaszolást ad. Az oroszországi tatár hódítás következményeit a történész szerint egyes szovjet szerzők (pl. L. N. Gumilev és M. K. Karger) megpróbálják kicsinyíteni. A könyv írója kiemeli, hogy - az évkönyvek eltérései ellenére - Kijev ostroma hosszan tartott és nagy pusztítással járt, amit a régészeti leletek is alátámasztanak. A széltagolódás korabeli óorosz elnikai fejlődést a szovjet kutatók különbözően ítélik meg (9. fej.). Tolocsko szerinl noha valóban létrejöttek új nyelvjárások, művészeti stílusirányzatok, mindezt azonban nem szabad abszolutizálni és a későbbi jelenségeket előrehozni. A helyi stílusok mellett létezeit az anyagi és szellemi kultúrában bizonyos fokú egység is (a szerző itt D. Sz. Lihacsovra utal). A pravoszláv egyház valóban fontos szerepet játszott az óorosz államban a földek kezdeti egyesítésekor, a széttagolódás idején pedig a területek közti kapcsolattartásban és az egységtudat megőrzésében (10. fej.). Mindezt nem vonja kétségbe az sem, hogy gazdasági-politikai érdeke alapján működött együtt a fejedelmi hatalommal. Tolocska jól érzékelteti, milyen szerepe volt ebben az orosz egyházszervezet struktúrájának, az egyház részvételének a jogalkotásban és nemzetközi kapcsolatainak. A 12-13. században (követként, közvetítőként stb.) a főpapok többsége az összefogás haladó ügyét szolgálta. Az óorosz állam politikai rendszeréről szólva (11. fej.) a mű írója körültekintően mutatja be a hatalmi szervezel sajátosságait és változását. Joggal hangsúlyozza, hogy a 11. sz. végétől a politikai élet fontos tényezői voltak a fejedelmi kongresszusok és a fejedelmek közti hierarchikus viszonyok. Az államhatalom alapintézményei - igaz, helyi keretekben - továbbra is fönnmaradlak. Könyve utolsó fejezetében Tolocsko a 10-13. századi társadalmi-politikai viszonyokat tárgyalja. Az óorosz vecsével („népgyűlés") összefüggésben elutasítja igazi népi szervként való értelmezését, kompetenciáját pedig kapcsolatba hozza a fejedelmi hatalom szilárdságával és az uralkodók és a bojárcsoportok küzdelmével. A szerző igen pontos elemzést nyújt a 945 és 1228 közti népmozgalmakról. Megállapítja, hogy a kizsákmányolás és a fejedelmi adminisztráció elleni harc a korszakban mindvégig jelen volt, és bizonyos engedményekre késztette az uralkodó osztályt. Ugyanakkor ezek a küzdelmek szervezetlenek voltak, nem voll világos programjuk, és nem magának a rendszernek a megváltoztatására, hanem „számukra kedvezőbbé télelére" irányultak. A mű írója számos példát hoz a népmozgalmaknak a feudális orosz jog kodifikációs folyamatára gyakorolt hatásáról; így az 1060-70-es évek megmozdulásainak és a Jaroszlávicsok Pravdájának, vagy az 1113. évi kijevi felkelés és Vlagyimir Monomah törvényei kapcsolatáról. A befejező oldalakon Tolocsko hangsúlyozza Kijev és a többi óorosz város kölcsönhatásának összetartó erejét. Szerinte a fő, a széttagoltság korát jellemző centrifugális erők a polocki, a vlagyimir-szuzdali és a halicsi fejedelemségekben alakultak ki. Végezetül megemlítenénk, hogy a könyv illusztrációi és mellékletei (a tatárok elleni harcról készült térkép és a fejedelmi dinasztiákat bemutató genealógiai táblázatok) jól illeszkednek a vázolt témához. Kurunczi Jenő