Századok – 1990

Történeti irodalom - Hunfalvy Pál: Napló 1848–1849 (Ism.: Hermann Róbert) I/153

158 TÖRTÉNETI IRODALOM pl. június 2-án, a találkozót követően Kazinczy Gábor levelet írt Szemerének, amelyben a következőket olvashatjuk: „Szép volt volna, ha tegnap estve szerencséltetel. Néhány óráig volt nálam Görgei, s nagyban politizáltunk." S Szemere is megtette a magáét. Ismeretesen elfogult (s éppen ezért kevesek által felhasznált) Görgei-jellemrajzában írja, hogy amikor Görgei Buda bevétele után Debrecenbe érkezett, ő, Szemere, „elkerülhetetlenül szükségesnek látván a követendő politikára nézve tisztába jönni, a legszívesebb s legőszintébb modorban tártam fel neki keblemet, hogy őt is hasonló őszinte nyilatkozásra bírjam", de eredménytelenül. Ezt megerősíti Csengery Antal egy 1851-es levele is, amely szerint „azt hittük, hogy Szemere által más befolyás alá vehetjük Kossuthot, vagy megbuktatjuk. Ez meg is történik, ha Görgei nem volt volna jobb embere Kossuthnak, mint most a viddini irat hazudja, s ha még tovább fejlődhettek volna a dolgok". Ε források alapján talán kijelenthetjük, hogy a katonai államcsíny elmaradása elsősorban Görgein múlott. Érdemes egy pillantást vetni Hunfalvy Szemeréről alkotott véleményének változásaira is. Hoszszú ideig csak tényeket közöl a belügyminiszterről, majd főkormánybiztosról. 1849 áprilisában hallomásból tud Szemere április 20-i leveléről, amelyben az kijelenti, „nem vállal tárcát, mert napája meghalt, felesége beteg..." Feltűnik Hunfalvynak Szemere május 2-án előadott kormányprogramja: „Tehát ápr. 14-étől annyira haladtak a körülmények, hogy melynek nyilatkozása akkor még idejekorán volt, az már most szükségessé vált?" — teszi fel a kérdést. A Békepárt és Klapka találkozása előtt azonban úgy véli, Szemere talán azért nyilatkozott így, „hogy a flamingók kezéből az ürügyet kivegye, s annál határozottabban működhessék". (Szemere egyébként ilyen értelemben nyilatkozott Kemény Zsigmondnak). Elégedetten nyugtázza, amikor az újdonsült belügyminiszter feloszlatja Madarász rendőri hivatalát. 1849 júliusában, Görgei leváltása után, amikor a Marczius Tizenötödike emiatt megtámadja Szemerét, úgy véli, hogy „ő aligha több, mint Kossuth bűnbakja". Véleménye a július végi szegedi üléséken változik meg gyökeresen. Amikor Szemere július 20-i beszédében előbb javasolja az úrbéri maradványok eltörléséről szóló törvényjavaslat tárgyalását, majd hosszan indokolni kezdi, miért nem tanácsos mégsem ennek megvitatása, Hunfalvy a következőket írja róla: „Én Szemerét több embernek tartottam: ő nem politikus, hanem csak író. A május 2-dikai fontolatlan program, azután az ünnepélyes ígéret Debrecenben az utolsó ülésben, hogy a törvényhozás első teendője lesz a többször említett törvényeket tárgyalni, elárulta valótlanságát. Avagy 4 héttel előbb nem voltak még meg azon nehézségek, melyeket most a tárgyalás ellen felhozott?" Fel is szólal az ülésen, és Kubinyi Ferenccel együtt sürgeti, „adjanak a miniszterek teljes és hiteles tudósítást név szerint a fővezérletre nézve is, és honnan származott az egyenetlenség Görgey és a kormány között?" Szemere július 21-i beszédét, amely e kérdésekre lett volna hivatva felelni, úgy értékeli, hogy „fele nagy hazudság, másik fele merő ábrándozás vala, melyet a ház természetesen nagyon megtapsolt". Augusztus 10-én pedig már úgy véli, Görgei fővezéri kinevezésének elmaradásáért „Szemerét annyi gáncs éri, mint Kossuth-ot", s még hozzáteszi: „A nyomorult emberek hatalmukat féltik..." A napló kapcsán bővebb említést érdemel még Hunfalvynak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban elfoglalt álláspontja is. Hunfalvy, mint asszimilálódott szepesi szász és mint egy háromnyelvű táj szülöttje, jóval nagyobb megértéssel viseltetett a nemzetiségek iránt, mint képviselőtársai többsége. 1848 szeptemberében, amikor Batthyány előterjesztette Horvátország elszakadhatásának tervét, még úgy vélte, hogy a nemzetiségi kérdés elmérgedésében az osztrák kormány manővereinek volt döntő szerepük. Jellaéié betörése után és Pákozd előtt egyre veszélyesebben ítéli a helyzetet. Szeptember 27-én éjjel a következőket írja naplójába; „Nem tudok alunni. Hazámat fel fogják-e darabolni? Éjszakból tót hercegséget csinálnak, keletből oláh vajdaságot, délből rác vajdaságot, s azon felől Horvátországot! Mi roppantul változott el a legszebb remény!" November közepén már megemlíti: „Az oláhok ellenében tán némelyeket elmulasztottunk, félrevezettetvén az erdélyiek által." A románok iránti rokonszenvének később is többször hangot ad. December 13-án a román-magyar összefogás szükségességéről ír, „mert kettejüknek nincs nemzeti rokonuk Európában". Január közepén a kormány által korábban elkövetett hibák közé sorolja a délvidéki székely telepítések tervét, mert „ez a rácok dühét öregbítette". Március elején a román képviselők békeközvetítésének elutasíttatása után aggódva említi: „A nemzetiségeket meg kellene nyugtatnunk, s mi ahhoz nem tudunk, s fogni nem akarunk." Fel van háborodva Pálffy János és Jósika Miklós szűklátókörűségén, s március 13- án, egy újabb közvetítési kísérlet kudarca után rezignáltán jegyzi meg, hogy „az erdélyiekkel boldogulni nem lehet". Többször is ír Dragoç küldetéséről és Hatvani abrudbányai támadásáról, s az utóbbit a legélesebben elítéli. Örömmel vegyes felháborodással számol be a július végi szegedi tanácskozásokról, s amikor úgy tűnik. Szemere javaslata a nemzetiségeknek adan-