Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

136 FIGYELŐ Itt kell köszönetünket kifejeznünk Veinstein úrnak. Előadásában ugyanis ő két érdekes dokumentumot ismertetett, amelyben Szulejmán szultán, illetve Ibrahim nagyvezér utólag az Oszmán birodalom Magyarországgal szembeni politikájáról nyi­latkozik. Ezek hasznosan kiegészítik Ibrahim más nyilatkozatait (1529, 1533), ame­lyeket irodalmunk már korábban feldolgozott. Mindezek a nyilatkozatok valóban igen jellemzően mutatják, hogy a Porta a maga hódító politikáját miféle érvekkel próbálta színezni, indokolni. Ezzel természetesen egyetértünk. De ezek a nyilatko­zatok mind megegyeznek abban is, hogy a tényeket elcsavarják, összekeverik, va­gyis forrásként teljesen használhatatlanok arra, hogy belőlük a szultán tényleges hó­dító politikáját, annak valódi indokait, a török-magyar viszony realitásait megis­merjük. Ez világosan kiderül az újabb kritikai irodalomból, amely a megalapozat­lan, hiszékeny feltevésekkel már leszámolt. Érdemes viszont a Habsburg Monarchiához tartozó magyar királyság helyze­tét a kis államok problematikájának szemszögéből szemügyre vennünk. így az olyan eltérő magatartási formákat és mozgási pályákat, amelyek az egyik oldalon a saját politikai intézményeihez, hagyományaihoz, önállóságához ragaszkodó Magyarorszá­got jellemezték, a kisebb kört a nagyobb körön belül, a másik oldalon pedig a Habs­burg-birodalom központi vezetését. S persze a kettő viszonyát. Aligha meglepő, hogy e bonyolult mechanizmus működése - enyhén szólva - nem mindig volt za­vartalan. S itt ne pusztán a külön, speciális, járulékos okokat vegyük figyelembe. Ilyen volt például a „kívülről" behatoló abszolutizmus és a rendiség ellentmondá­sos jellege, hiszen a rendiség elavult volt és nemegyszer anarchikus, de az állami önállóságot is védte a birodalmon belül. A szinte állandósult háborús állapot is ne­hezítette a dolgokat. Az alaphelyzet ellentmondása azonban az volt, hogy ha a kis állam meg akarta őrizni önállóságát és politikai identitását, akkor mind a veszélyes­nek ígérkező konfliktust, mind pedig az önfeladást, a teljes behódolást el kellett ke­rülnie. A megoldást - főleg a feudális rendszer nehezen szervezhető viszonyai kö­zött - az is nehezítette, hogy mindkét kör elkerülhetetlenül másként, eltérő szintről ítélte meg a nemzetközi és hazai politika dolgait. Magyarország számára - hogy csak egy példát idézzünk - a török elleni közvetlen védelem volt a legfontosabb. A birodalom vezetése számára viszont legalább ilyen fontos, sőt időnként még fonto­sabb volt a francia-Habsburg hatalmi rivalitás és háborúk roppant tétje is. A súrlódások olykor ellenséges magatartást is kiválthattak mindegyik oldalon, így történt ez például a 17. század második felében, utolsó évtizedeiben. A kor leg­jelentősebb katonai-politikai vezető egyénisége, Zrínyi Miklós, már a század dere­kán felismerte, hogy a török Magyarországról kiűzhető. S arra számított, hogy a várható nemzetközi akcióban a magyar haderő és politika önálló, sőt kezdeménye­ző szerepet vihet. Vagyis pozíciója ismét megjavul. Utóbb azonban, Thököly Imre magyar csapatai 1683-ban, éppen ellenkezőleg, a Bécs alatti katasztrófa felé vonu­ló oszmán sereg segéderőit alkották. Igaz: a magyar csapatok, egyének, sokan, ha­mar átállottak és nem kis erőfeszítés és áldozat árán mégis részt vettek a visszafog­laló háborúkban. De nem egy olyan önálló magyar politikai és katonai akció kép­viselőiként, amilyenre Zrínyi gondolt. A győztes Habsburg hatalom pedig hajlamos volt a magyarokat levert, megbízhatatlan, „rebellis" ellenfélként, országunkat pe­dig szinte meghódított tartományként kezelni. Magyar kutatók persze joggal mutat-

Next

/
Oldalképek
Tartalom