Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

FIGYELŐ 129 A népesség számának alakulását illetően az űjabb kutatások ellenére sem kevés még a bizonytalanság. Ez - a protostatisztika problematikus voltát ismerve -nem is egészen meglepő. A források hiányosak, töredékesek, és egyébként is - mint a különböző, eltérő szinten mozgó összeírások - rendszerint más, így főleg adózási célból készültek. Részben ez magyarázza, hogy némileg az itt elhangzott előadások eredményei is eltértek egymástól. Dávid Géza igen alapos, értékes elemzést nyújtott az idevágó 16. századi török forrásokból. A 16. század eleji népességet Szabó István kutatásai nyomán mintegy 3,5 millióra becsüli - vagyis kevesebbre, mint egykor a Magyar Művelődéstörténetben (II. 1939.) Mályusz Elemér, aki szerint Magyarországon a 15. század végén 4 millió ember élt. Dávid arra jut, hogy 1580 körül is mintegy 3,5 millióval számolhatunk - vagyis a szaporulat hiányzik, pedig a délvidéken máris mutatkozott bizonyos etnikai eltolódás. Ekkor azonban még mindig a nagy pusztulások periódusai: a 16-17. század fordulója (a Tizenötéves háború) és a 17. század második fele előtt vagyunk. Ezt az 1580 utáni, hosszú időszakot Dávid nem elemzi közelebbről, viszont átveszi néhány újabb történeti statisztikai tanulmánytól azt a feltevést, hogy a 18. század elején a népesség 4 millió körül mozoghatott. Lehet, hogy a népesség a nagy pusztulások ellenére abszolút számban növekedett? Annak idején Acsády Ignác az 1715—1720-i országos összeírás hiányos anyaga alapján a népességet mindössze 2,5 millióra becsülte. Azóta már többen rámutattak, hogy ez a szám túl alacsony, mert Acsády bizonyos tényezőket nem vett figyelembe. Újabban viszont egyes szerzők abból indulnak ki, hogy a II. József által elrendelt népszámlálás (1784-1787) adatai szerint a „magyar korona országainak" területén (Horvátországgal, Erdéllyel együtt) összesen mintegy 9,2-9,5 millió ember élt. Arra hivatkozva tehát, hogy a természetes szaporodás az akkori egészségügyi viszonyok között 1720-1787 közt nem sokkal haladta túl a 2 milliót, és hogy a 18. századi külső - főleg német - betelepülők száma sem a 0,9 milliót (miért nem?) - deduktív visszakövetkeztetéssel legalább 4 millióra próbálták a 18. század eleji népesség számát felfelé kerekíteni. Be kell vallanom, egy kissé idegenkedem az ilyen deduktív következtetésektől a történelemben. Ennél mégis jobb, amennyire egyáltalán lehetséges, a forrásokra támaszkodnunk. A konferencia egy másik előadója, Szakály Ferenc alighanem reálisabban feltételezte, hogy az országnak 1500 körüli 3,5-4 milliós népessége a 18. század elején úgy csökkent 3-3,5 millióra, hogy közben máris jelentős etnikai változások mentek végbe, főleg a délszláv beköltözés következtében, tehát az eredeti, középkori magyar etnikum vesztesége még jóval nagyobb volt. Az új Magyarország története nemrég megjelent III. kötetében (1985) Makkai László másként közelítette meg ezt a kérdést. Elsősorban ugyanis Szekfű Gyulát igyekezett cáfolni, aki, a két háború között írt összefoglaló műve megfelelő fejezetében - még Acsády alapján - drámai képet festett az igen nagy pusztulásról, a rabszolgaszedés és rabszolgakereskedelem következményeiről, sőt - részben - a kultúrtáj, így főleg az Alföld visszavadulásáról is. Az Alföld puszta-jellegének, növényzetének, vizeinek alakulását ma már nyilvánvalóan másként látjuk. A lényeg azonban nem is ebben van, hanem az elvadulásban, amelyről például a Dunántúlon Makkai is beszél. Elég Franciscus Wagner egykorú leírását olvasnunk arról, hogy a visszafoglaló seregek mint vonultak olykor mellig érő bozótban, miközben itt meg