Századok – 1989

Krónika - Boros Miklósné 1922–1989 (Spira György) V–VI/739

KRÓNIKA BOROS MIKLÓSNÉ 1922-1989 Minél több esztendőt hagyunk magunk mögött, annál rohamosabban fogyatkozik a valaha közös célok szolgálatába szegődött csapat; s mára íme szeretett Lilink is kidőlt a sorból. Nem volt történész, de az évtizedek során történészek sokaságának lett felbecsülhetetlen értékű segítőtársa. 1949-ben csatlakozott hozzánk mint az akkor újjászervezett Magyar Történelmi Társulat gazdasági ügyeinek intézője, szerepe azonban igen gyorsan túlnőtt eredeti feladatkörének keretein: akár kiadványok sajtó alá rendezése,.akár előadó-ülések lebonyolítása, akár vidéki csoportok megszervezése került napirendre, mindig ő volt az, aki magára vette a munka nehezét, s akivel mint legszilárdabb támaszunkkal számolhattunk. Mígnem 1960-ban kikérte őt a Társulattól az Acta Historica, hogy hasznosítsa kitűnő német és francia nyelvismeretét. S ha ettől fogva idegen nyelvű folyóiratunkban egységes terminológiájú és a korábbiaknál szabatosabb fordítású szövegek láttak napvilágot, az a fordítók fáradozásán túl elsősorban Lili odaadó, aprólékos munkájának volt köszönhető. Akit a közös tevékenység összehozott vele, csak csodálni tudta ezt a törékeny asszonyt, aki sohasem állt fel asztalától a munkaidő végeztével, s elnyűhetetlen jókedéllyel tette túl magát minden nehézségen. Holott magánéletét szinte kizárólag nehézségek töltötték ki. Korán elárvult, s mikor megismertük, már egy balsikerú és hamar válásba torkollott házasság állott mögötte. Ettől kezdve fényesnek éppen nem mondható fizetéséből egymaga tartotta el nagynénjét, aki felnevelte volt, és fiát, akinek az életét végtelen szeretettel próbálta megalapozni. Mindig mindenki csak jót kapott tőle, s a sok jót az élet pofonok sorozatával viszonozta. Egyetlenegyszer láttuk úgy, hogy végre rámosolygott az ég: mikor megismerkedett Kis Ferenccel, a költővel. De a boldogság, amelyet sokszorosan kiérdemelt, csak röpke tünemény volt, s néhány hónap elteltével már ott állhatott a szeretett férfi koporsója előtt. Minél váratlanabb adományként lett osztályrésze ez a kései szerelem, annál sietősebben és fukarabbul fosztotta meg tőle a sors. 1977-ben, mikor nyugalomba vonult, jóvátehetetlennek éreztük a veszteséget. Nemcsak a szerkesztőségi munka lett ridegebb nélküle, de ridegebbek lettek mindennapjaink is, amelyeket addig oly sokszor derített fel egy-egy tőle kapott baráti szó vagy mosoly. Mi, budapesti társai eleinte még találkoztunk vele néha, s ilyenkor mindig érezhettük, hogy változatlan figyelemmel követi életünk és munkánk alakulását. Rövidesen azonban elköltözött Debrecenbe, hogy oda települt fiának közelében élhessen, s attól fogva már csak a posta hozta el olykor alkalmi felkéréseink alapján készített fordításait meg érdeklődő és biztató szavait. Panaszos szavakat azonban sohasem hozott tőle! Holott - mint kerülő úton megtudtuk - már hoszszú évekkel ezelőtt lesújtott rá az utolsó csapás: a szörnyű, gyógyíthatatlan betegség. Most pedig másodszor is és végérvényesen búcsúzni kényszerülünk tőle magunkat megrablottaknak érző barátai. Spira György