Századok – 1989

Folyóiratszemle - Brown Jonathan C.: Miért tevődött át a külföldi olajvállalatok tevékenységének súlya Mexikóból Venezuelába az 1920-as években V–VI/728

FOLYÓIRATSZEMLE 729 seny ugrásszerűen megnövelte a termelést: az 1910-es évek elején már élegcndó olajat szivattyúztak fel Mexikóban a belföldi igények kielégítésére, sőt némi felesleg is mutatkozott, amelyet elsősorban a nagy mammutvállalatok, mint pl. a Standard Oil útján értékesítettek a nemzetközi piacon. Természetesen nemcsak mennyiségi fejlődésről lehet beszélni. A termelés növekedése magával hozta az iparág ún. vertikális integrációját is, azaz a kitermelést, finomítást, marketinget egyazon vállalat végezte. Párhuzamosan a horizontális, jelen esetben a térbeli, terjeszkedés is megtörtént: az ekkorra már Lord Cowdray-vá kinevezett Sir Weatman Pearson üzemanyag-telepeket létesített Rio de Janeiróban és Buenos Airesben, és tartályokat építtetett Európa számos pontján, összesen hárommillió fontért. Azonban a nagy befektetések és ezekkel párhuzamosan néhány olajkút kiesése a termelésből sósvíz-betörés miatt arra késztették a vállalkozót, hogy egyrészt olajszállító hajóflottájának felét eladja a brit Admiralitásnak, melynek amúgy is nagy szüksége volt hajóra a világháborús veszteségek miatt, másrészt pedig — az I. világháború után — kisebbségi részvényt adjon el a Royal Dutch/Shellnek. Doheny vállalkozása virágzott ezekben az években. Lord Cowdray-hoz hasonlóan ő is terjeszkedett a dél-amerikai országokban, de ezen kívül még telepeket létesített az Egyesült Államokban több helyen is, és nagymértékben kivette a részét abban a kapcsolatban, amelyben az EgyesUlt Államok a mexikói olajexport háromnegyedét vette fel. Ezalatt azonban már gyülekeztek a politikai viharfelhők a külföldi olajvállalatok felett Mexikóban. Az a kb. százötven kisebb-nagyobb cég, mely !919-ben jelen volt a közép-amerikai ország olajiparában, általában magánföldbirtokosoktól bérelte a területet, amelyre olajkútjaikat telepítette. A spanyoloktól származó jog szerint a természeti kincsek a királyságot, ill. a kormányt illették, mely gyakorlatot mindegyik latin-amerikai ország követte is — kivéve Mexikót. Az ország 1917-es Alkotmányának 27. pontja kimondja, hogy a föld alatti természeti források és kincsek a nemzet tulajdonát képezik. Más kérdés az, hogy a mexikói kormányzat csak nagy nehézségek árán tudott érvényt szerezni az Alkotmány betűinek. Törekvéseinek viszont segítségére sietett két tény. Egyrészt egyre drágább lett az olaj kitermelése az ismételt vízbetörések miatt, másrészt pedig a világháborút követően az olajáresések miatt a kisebb vállalatok egymás után mentek tönkre, vagy pedig a „nagyok", mint pl. a Jersey Standard és a Shell, bekebelezték a kisebb cégeket. Mindezek azt eredményezték, hogy a mexikói olaj vesztett a versenyképességéből. A 20-as évek mexikói törvényhozása folytatta a harcot a külföldi olajvállalatok befolyása ellen: az 1925-ös olajtörvény megkívánta, hogy a magánkoncessziók helyett a kormánnyal kössenek szerződést a vállalatok, és az 1928-as Calles-Marrow megegyezés végül is elismerte az állam jogait az olajkincs felett. A helyzetet tovább rontotta Mexikó számára az, hogy az Egyesült Államok, az eddigi legnagyobb felvevő piac, képes volt újra olajtermékeket exportálni déli szomszédjának, melyet a texasi, louisianai, oklahomai és kaliforniai olajmezők feltárásának és kiaknázásának köszönhetett. Mindezen negatív jelenségek dacára a legnagyobb olajvállalatok Mexikóban maradtak egy újabb olajáremelkedésre számítva, míg a kisebbek távozni kényszerültek, f A venezuelai olajlelőhelyek felfedezése majdnem egyidőben történt a mexikóiakéval. Kezdetben I azonban a venezuelai olaj sokkal drágább volt, mint a mexikói, főleg azért, mert az infrastruktúra (vasútvonalak, utak stb.) hiánya a kitermelés költségeit nagyon megemelte. így itt csak a tőkeerős mammutcégek vághattak bele az üzletbe, de közülük is a Royal Dutch/Shell képtelen volt exportra termelni több mint tíz évig, az 1920-as évek elejéig. 1922-ben aztán megkezdődött a La Rosa-i nagy olajmező kiaknázása, és a venezuelai „olajláz" megkezdődött. A Standard Oil of New Jersey próbálta felvenni a versenyt itt is a britekkel, de ez a vállalat is negyven millió dollárt volt kénytelen befektetni, mire eljutottak j odáig, hogy exportálni tudjanak. Új vonásként jelentkezett viszont az angol-amerikai cégek együttműködési készsége. A britek hajlandók voltak több helyen eladni a már megszerzett koncessziókat a tőkeerősebb amerikaiaknak, és megelégedtek a bevételekből befolyó részesedéssel. Az olajkitermelés olyan mértékben fejlődött, hogy 1926-ra a venezuelai bevételek legnagyobb tételét az olajból befolyó összeg jelentette. Ez viszont azzal járt együtt, hogy az egyre növekvő helyi bürokrácia, ill. hivatalnokréteg az olajtól, közvetve az olajtársaságoktól vált egyre nagyobb mértékben függővé, és így érthető, hogy itt nem került sor olyan típusú olajtörvényre, mint Mexikóban, nem is szólva az adórendszerek különbözőségéről. Az eredmény az lett, hogy az Egyesült Államok venezuelai tőkebefektetése 1929-ben meghaladta a 161 millió dollárt (1924-ben 75 millió volt), és ez az összeg majdnem teljesen az olajiparba került. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején itt is lezajlott a már Mexikóból ismert koncentrálódási folyamat. Egy dolog azonban meglepőnek látszik. A venezuelai olaj akkor tört be a világpiacra, amikor az olajárak estek az I. világháborút követően. Mindezt lehetővé tették az alacsony kitermelési költségek, az alacsony